A rendszerváltás idején már vállalkoztam, leginkább kereskedelemmel foglalkoztam. Közös céget is alapítottam egy német partnerrel. Jól ment az üzlet, mégis hiányérzetem volt. Mérnökként mindig a gyártás, a termelés izgatott, ezért azt lestem, mikor adódik egy alkalom, amivel ez a vágyam is teljesülhetne.
Nem kellett sokat várnom. A vagyonkezelő (ÁVÜ) egymás után hirdette meg az állami cégek privatizációját, köztük az Ipari Szerelvény és Gépgyárét (ISG) is. Azonnal „beleszerettem”, beadtam a pályázatom. Mint kiderült, egyedüliként. A menedzsment azt súgta, biztos nyertes vagyok. Több se kellett nekem, gyorsan „birtokba vettem” a céget, azaz beültem az akkori vezető mellé, és elkezdtem átszervezni. Minden szerződés, megállapodás nélkül. Mai fejemmel már én is csodálkozom, hogyan tehettem ezt meg. De biztosra vettem a győzelmet, ezért nem akartam egy percet sem elvesztegetni. Ahogy ugyanis közelebbről megismertem a szervezetet, rájöttem, szétzilált, rendetlen a vállalat, ahol mindennel törődtek, csak a munkaszervezéssel nem. Hatalmas területen feküdt a létesítmény, és előfordult, hogy egy kovácsoltvas-karimát fél kilométerre cipeltek, mert ott volt a megmunkálás. Kaotikus volt a helyzet. A cégmenedzsment örült nekem, ám amikor látták, milyen vehemenciával kezdem az átszervezést, átvillanhatott az agyukon: nekik ott nem sok babér terem.
Talán ezért, talán másért, de a privatizációs pályázatot végül eredménytelennek nyilvánították. Engem meg elhajtottak a cégtől. Bántott, de mivel bejelentették, újra meg fogják hirdetni a privatizációt, gondoltam, akkor ismét megpróbálom.
Egy év múlva így is történt. Csakhogy… Amíg korábban egyedül pályáztam, másodszor már tolongtak a vevőjelöltek. Már én is rájöttem, hogy miért. A vállalatban nem a gyártó üzem volt a legértékesebb elem, hanem a telek. Hatalmas erdő közepén, többhektáros terület. Beszálltam a harcba. Az első alkalommal, a német üzlettársammal közös cég pályázott, ezúttal más tőkeerős szövetségesekkel indultam. Mindent bevetettünk, lobbiztunk, árat emeltünk, küzdöttünk. Másodszorra valóban nyertem.
A termelés varázsa időközben azonban tovaszállt. Ilyen szép területet kár lett volna kihasználatlanul hagyni, ezért ipari parkot alapítottunk. A gyártást eladtuk az ISG vidéki telephelyeinek – ezek nem voltak benne a privatizációs csomagban –, a telephelyet elosztottuk egymás között a pályázatra bevitt pénz arányában. Enyém lett egy 3 hektáros központi egység, a többi társaimé. Ezen a területen van ma a BITEP, a Budaörsi Ipari és Technológiai Park, amit integrált egységként volt társaim üzemeltetnek.
Hogy nem hiányzott utána a termelés? De igen. Később megvettem az Alföldi Kohászait Öntődét (AKG). Vagyis az álom később valóra vált.