Mindig izgatott a kérdés, hogyan változik meg egy ember a hatalomban? Ki mire tudja, akarja használni, ha felhatalmazást kap egy cég vezetésére? Segíteni akar, vagy inkább másokon uralkodni? Együttműködni, vagy inkább dirigálni?
Az 1990-es évek a magyar gazdaság egyik legizgalmasabb időszaka volt. Tanácsadóként sok cégnél megfordultam, hirtelen nagy szükség lett szakértői segítségre. Az egyik nagy multi magyar leányvállalatánál gyökeres szervezeti átalakításról döntöttek a külföldi központban, aminek a következménye tömeges elbocsátás lett. Több mint ezer embertől kellett megválni. Sokat beszélgettem a vezérigazgatóval, aki szerette a munkáját, azt, hogy felhatalmazást kapott döntésekre. Úgy érezte, szabaddá vált. A tömeges leépítéssel nem őt bízták meg. Nem is bánta, hiszen embert próbáló feladat ennyi embert elküldeni. Így is megviselte a procedúra… A központ erre a munkára külön főnököt delegált, vezérigazgató-helyettesi pozícióba.
Érdeklődéssel figyeltem a fejleményeket. Azt hittem, elhúzódik majd a leépítési folyamat, és talán nem is küldenek el annyi embert… Nem így történt. Az új vezérigazgató-helyettes két év alatt rendet vágott, elvégezte a munkát. Ez akár dicséretre méltó teljesítmény is lehetne, ha… Ha nem láttuk volna rajta, hogy élvezte az egész folyamatot. Tetszett neki, hogy „élet-halál” ura, azaz hogy rajta múlik, kit küld el, kinek kegyelmez meg. Persze, volt előzetes terv, honnan kell leépíteni, milyen ütemezésben, de ezen belül volt mozgástér. Ha úgy akarta, a főnök tehetett kivételeket, „megkegyelmezhetett”. Láthatóan visszaélt ezzel a lehetőséggel. Élvezte, hogy kegyeket gyakorolhat, vagy kérlelhetetlenül ajtót mutathat. Jól érezte magát, miközben az egész vállalat gyászba borult, a sok régi munkatárs elvesztését siratva. És persze, mindenki bizonytalanságban érezte magát: vajon mikor kerül ő sorra…
A vezérigazgatónak sem volt könnyű ebben az időben. Tudta, hogy helyettese azt hajtja végre, ami a feladata. De azt is tudta, hogy ezt lehetne emberibben, együttérzőbben. Próbált segíteni, jó szóval enyhíteni a bajt, helyettese rideg-hideg irányítási stílusát azonban nehéz volt egyensúlyoznia.
Aztán vége lett az átalakításnak. A cég normál működési pályára állt. Utólag is látszik, a létszámcsökkentés szükségszerű volt. Csak a módját, a vezérigazgató-helyettes boldog és kárörvendő mosolyát lehetne felejteni…
Nem lehet. A vezérigazgató-helyettestől rövid időn belül megváltak. Elvégezte a munkát, de nagy kárt okozott. A lelkekben. A vezérigazgatóra nemzetközi karrier várt. Vagyis a cégközpontban is úgy gondolták: egy vezető arra kap felhatalmazást, hogy döntsön, irányítson. De arra nem, hogy élvezze, ha másoknak szenvedést okoz.