Másfél éve működött a szervezetfejlesztéssel foglalkozó cégünk, a Simeron, amikor az egyik ügyfelünk találkozót kért tőlünk. Talált ugyanis egy pályázati felhívást, amelyben egy minőségi díjra lehetett pályázni. Szabadkozva mondta, hogy nagyon szeretne elindulni, és tőlünk vár segítséget. A dolog pikantériája az volt, hogy a felhívás akkor már fél éve jelent meg, és csupán egy hét volt a beadási határidőig.
Az ügyfél ennek ellenére pályázni akart. Miután szerettük őt, jó volt vele dolgozni, belementem. De azért jeleztem, nem vagyok normális, hogy ezt elvállalom. Ugyanakkor láttam, ez egy izgalmas vágta lehet, együtt.
Kilenc szempont alapján kellett a szervezetet bemutatni. Négyen dolgoztunk a projekten. Mindannyian nagyon különböző emberek voltunk, nagyon különböző kvalitásokkal, s különböző élethelyzetekben éltünk. Én például, két kicsi gyereket neveltem egyedül. Megkértem a többieket, hogy válasszák ki, melyik szempontrendszert szeretnék kidolgozni. Meglepő módon, rám azok a feladatok jutottak, amelyeket eredetileg is választottam volna, azaz amelyekben a leghatékonyabbnak éreztem magam. Különbözőségünket is jól jellemzi, hogy egyikünk reggel, másikunk napközben, de akadt, aki éjszaka dolgozott. Hittem benne és ma is ezt vallom, akkor vagyunk a legeredményesebbek, ha mindenki azon és akkor dolgozik, ami neki a legmegfelelőbb. Különböző életvitelünk miatt nem volt egyszerű összehangolni az egyeztetéseket, így gyakran a hajnali órákban került erre sor, Skype-on.
Az ügyfél is különböző típusú szakembereket hívott be a munkába: volt, akitől számokat, mástól meg szakmai elemző tartalmakat kaptuk. A mi oldalunkon is az a projekttag állította elő a grafikonokat, akinek ez volt az erőssége. Az a munkatárs írta a hosszú elemző szövegeket, aki ebben volt a legjobb, és az szerkesztette meg az anyagot, akinek ez a munkafolyamat ment a leghatékonyabban. A kompetenciák és képességek harmonizálásának köszönhetően időre elkészültünk. És mi a lényeg: az ügyfél megkapta a minőségi díjat! Megérdemelte.
Ennek a projektnek köszönhetően egy csodát is megélhettünk. Az együttműködés, a különbözőség alkotó erejének a csodáját. Ha nem építettünk volna ennyire a különbözőségre, azaz hogy mindenki másban jó, ha nem hagytuk volna, hogy mindenki úgy és akkor dolgozhasson, ahogy neki jó, akkor ez a munka nem jött volna össze. Rájöttünk, ez a mi legnagyobb erősségünk. Nem kellenek szigorú keretek, nem akarjuk, hogy mindig mindenki ugyanannyit vállaljon minden típusú feladatból, mert ez csak görcsös igyekezetet, bizonyítási kényszert hozna ki belőlünk. Ha tudjuk, mit akarunk, s egy irányba húzunk, akkor általában a siker sem marad el.