Ha a vállalat egy ufót küldött volna helyettem annak idején Mexikóba, az sem okozott volna akkora kulturális sokkot, mint amit az én megjelenésem előidézett –vallották be utólag ottani kollégáim. Akkor már én is értettem, miért.
A British American Tobacco (BAT) 1997-ban Mexikóban megvásárolt egy céget, ahová kereskedelemfejlesztési menedzsernek nevezett ki. Férjem gyes-re ment és egy éves kisfiammal jött velem. Ez a felállás óriási feltűnést keltett. Nem zavart, elfogadtam. Azt azonban már nehezebben kezeltem, hogy bizonyos dolgok furcsán alakultak.
Történt egyszer, hogy vidéken volt egy szakmai megbeszélés, ahová engem nem hívtak, pedig ott kellett volna lennem. Számon kértem ezt a főnökömön. Ő hebegett-habogott, meg arról beszélt, mennyire tiszteli a férjemet. Mi köze ehhez a férjemnek? – értetlenkedtem. Kiderült, hogy ott rajtam kívül csak férfiak lettek volna… Hiába erősködtem, hogy a férjemet ez nem zavarja, hajthatatlan volt. Végül találtunk megoldást: „elkísért” egy kolléganőm. Neki ugyan semmi dolga nem volt ott, de így már nem voltam egyedüli nő. A zavart az is okozhatta, hogy a mexikói tulajdonú vállalatoknál akkoriban nem dolgoztak férjezett nők. Az egyik férfi ugyanis annyira tiszteli a másik férfit, hogy nem ad utasítást a feleségének. A nők egyébként is maximum asszisztensek lehettek. Ebbe a közegbe robbantam be én. Férjjel, gyerekkel, középvezetőnek. Hét beosztottam volt, csupa férfi. Velük már nagyon óvatos voltam, egy spanyol munkán megtanultam: egy latin macsó soha nem mond nemet egy nőnek. Ehhez igazodva kell irányítani őket.
Két titkárnőt rendeltek mellém, hogy segítsék munkámat. Nekem azelőtt egy se volt. Egy hónapja se dolgoztam ott, amikor egyikük kétségbeesetten, kezét tördelve kérdezte: miért nem bízom benne? Nem értettem, hiszen kedveltem, jól dolgozott. Az volt a baja, hogy magam készítem a kávét…
Visszafogottan öltözködtem, de a szoknyám térd fölött végződött. Ezzel már feltűnést keltettem. A szobámban magyar plakátokat tettem ki. A cég termékei voltak rajta, sortos, rövid ujjú trikóban lévő lányokkal. A kollégák csapatostul jöttek megbámulni. Ez is sokkterápia volt nekik, de ezt én már tudatosan alkalmaztam. Nyitni akartam a világra. Persze, sokra értékeltem, hogy a nőkkel szemben mindig udvariasak. Ha én fölálltam, ők is fölálltak. Ha kimentem, kinyitották az ajtót. Így amikor egyszer karácsonyi vacsorára mentem a férjemmel, megkértem: szálljon ki az autóból, nyissa ki nekem az ajtót. Nem akartam sokkolni a kollégáimat azzal, hogy magam nyitom ki a kocsi ajtaját…
Fantasztikus hónapokat töltöttem Mexikóban. Sokat tanultam, és talán ők is sokat tanultak tőlem. Két kultúra találkozott, sokkolta egymást, majd lassan összesimult.