Decemberben az én rábeszélésemre megvettük a céget, a következő április 1-én beléptem. Lelkesen, de némi fenntartással elvállaltam az ügyvezetői munkát. Tudtam, nem lesz könnyű. A megállapodás előtti felmérés nem kecsegtetett biztató jelekkel, mi mégis bíztunk szakmai tapasztalatunkban, a befektetett energia megtérülésében. Mind a hárman.
A talált 70 milliós veszteség ugyan még meghökkentett, de mivel már feltűrt ingujjal építkeztünk, csak előre néztünk. A meglévő vitás ügyek lezárása, banki, biztosítói hátralékok rendezése, a volt tulaj öröksége miatti pereskedés mellett új céget alapítottunk, átvettük a kollégákat– éjjelente új munkaszerződést, munkaköri leírásokat fogalmaztunk –, átszerveztük a könyvelést, új, eddig nem használt integrált vállalati irányítási rendszert telepítettünk, miközben folyt a központi épület rekonstrukciója.
Több hónapon át tartó napi 14-15 óra munka, kevés pihenés, még kevesebb családi élet következett. Többször feltettem a kérdést „miért nem maradtam az előző munkahelyen?” 16 év tapasztalatával, helyismeretével megbecsülten várhattam volna a nyugdíjas éveket. A küzdelemben csak 2-3 elkötelezett és szakmájához értő ember támogatását tudhattam magam mellett. A társak az „építkezz önállóan, bizonyítsd, hogy rátermett vagy” lehetőségét adták.
A kezdeti nehézségek után aztán megláttuk az első pici fényt az alagút végén, majd a következőt. Az első évtől kezdve nyereséget termelt a cég, jöttek az első szakmai elismerések, megjelent az első vevő jelölt (de nem akartuk eladni). Épült, bővült a csapat, egyre magasabb szintű szakmai ismeret összpontosult helyben: 8 év alatt megháromszorozódott az árbevétel, 2 irodából 19 lett és beléptünk a digitális világba. A szakma 4. legjelentősebb vállalkozásává nőttünk. A coaching cég májusban azt mondta; a célegyenesbe érkeztünk. Hurrá! Azt éreztem, megérte a sokévi küzdés, nekünk lejt a pálya, és most már – részben – a sajátomért dolgozom.
Két hónapon belül jött a kijózanító pofon: a tulajdonostársak – akik eddig előszeretettel hangoztatták a partnerséget, egyenlő jogokat és lehetőségeket – hirtelen és határozottan elzárkóztak attól, hogy én is az övékével megegyező jogokkal éljek. Egyértelmű lett, hogy amit megtehet a többségi tulajdonos, azt nem teheti meg a kisebbségi. Kialakult egy teljesen új alternatív tér, amiben a szavak a valóságtól eltérő értelmet nyertek. Elkezdődött a kiszorítósdi, a taktikázás… Nem kívántam felőrlődni.
Mit tehet ilyenkor az ember? Felmér, új jövőt fogalmaz meg… Otthagyja a másik kettőt, leveszi azt a bizonyos zakót és újból feltűri az ingujjat. Felkészül az újra – mert új mindig van – és az élet megy tovább…