Majd én sikerre viszem ezt a táskát – határoztam el pár éve, amikor Pankotai Csaba bőrműves megmutatta a varrás nélküli akasztott táska-modelljét. Speciális technikával összeilleszthető, cserélhető elemekből állt, azaz akár naponta más típust alakíthatunk ki belőle. Lapra szerelve szállítható, tehát a világ bármely részére elvihető.
Annyira megtetszett, hogy megvettem a gyártási jogát. Elhatároztam, hogy életképes üzleti vállalkozást szervezek köré, ami leginkább a külföldi értékesítésre alapul. Megvolt az üzleti tervem, 100 millió forintnyi tőkét akartam bevonni a gyártás elindításához.
Igyekeztem elméletileg is felkészülni a teendőkre, beiratkoztam egy márkaépítő szemináriumra. Időt, pénzt nem sajnáltam arra, hogy a lehető legalaposabb legyen a piaci bevezetés. A szemináriumnak önismereti része is volt. Gondoltam jó, ha tisztában vagyok saját magammal is, mire vagyok képes, mit kell majd a menedzseléshez erősítenem. Volt egy feladatunk, ahol 100 szóból kellett kiválasztani a hozzám legközelebb állókat, majd ezekből ötöt. A legfontosabbakat. Nem akartam elkapkodni a döntést, ezért alaposan végiggondoltam mindent. A többiek már rég készen voltak, és türelmetlenül vártak rám.
De sikerült! Az általam kiválasztott szavakból ez a mondat állt össze: Afrikai éhező gyerekeknek szeretnék segíteni. Szép hivatás, állapították meg többen is, és a szeminárium ment tovább. A csoport vezetője tudta, hogy a táska gyártását tervezem, és később megkérdezte: ha inkább embereknek szeretnék segíteni, akkor miért töltöm az időt a táskával? Elmagyaráztam, hogy az milyen nagyszerű termék…
Aztán úgy adódott, hogy a táska-projektet halasztani kellett. Szűk családom egy tagja beteg lett, így egyéb feladatokkal kellett foglalkoznom. Három hónap múlva csörgött a telefonom, a Magyar Református Szeretetszolgálattól állásinterjúra hívtak, ügyvezető igazgatót kerestek. Tudták, hogy a non-profit szektorban dolgoztam, tehát ismerem az ottani működést. Azonnal igent mondtam. Abban a pillanatban eszembe sem jutott a táska, meg a befektetők, a gyártás, a piac… Csak arra gondoltam, hogy igen, én valójában ezt szeretném csinálni…
Akkor nem tudatosodott bennem, hogy ez már az önismereti szemináriumon is kiderült. Később gondolkodtam el, hogy valószínűleg ezt az érzést elnyomtam magamban. Annyi gondom, feladatom, munkám volt, hogy nem is dolgoztam fel a hallottakat.
Azóta kiderült, tényleg ez a nekem való munka. S hogy mi lesz a táskával? Talán éppen a szeretetszolgálatnál gyártjuk majd. Jó munka lehetne a megváltozott munkaképességű munkavállalóinknak. Így az üzlet és a segítő szándék összeérne, egymást erősíthetné. Igaz, ez már egy egészen más üzleti modell lenne. Isten útjai kifürkészhetetlenek…