Jelenlegi hely

A humuszgiliszta

Sinkó Ottó, a Videoton vezérigazgatója
Sinkó Ottó, 365 üzleti történet, Videoton
„Láthatóan elgondolkodott azon, hogyan lehetek én ilyen nehéz felfogású, annyi egyetem meg ’amerikázás’ után”

 

Az élet nagy tanítómester. 1990-ben, még mielőtt a Videotont elkezdtem volna, hazalátogattam szülőfalumba.

A kertben összefutottam a szomszéddal. Láttam ott egy fura, ágyás formájú, földdel kevert trágyakupacot. Megkérdeztem tőle, mi az?

Ó, mondta, hát én nem tudom? Az a legjobb üzlet, nézzem csak meg!

Azzal beleszúrta a vasvillát, és kiemelt egy darabot belőle. 6-8 jól megtermett giliszta lógott ki a földből, hasonlatos a mi földi gilisztánkhoz.

– Látod? Vettem 500-at, darabját 8 forintért. Beletettem őket a kupacba, ami nyolcvan százalékban trágya, meg egy kis föld.  Egy hete még csak 2-3 volt egy villányiban, nagyon gyorsan szaporodnak, már lehet vagy 1000 a kupacban!

– Ok –, mondom –, de mit lehet ezekkel kezdeni?

– Hát eladom őket más gilisztásoknak! – jött a válasz.

Nem értettem így sem, hogy ők ugyan mit kezdenek velük?

– Ők is eladják, hát nem érted? Ennek nagyon jó piaca van, bármennyit el lehet most adni belőle!

Csak erőltettem. Kell, hogy legyen ezeknek valahol valami végső felhasználásuk is. Kelletlenül válaszolt, láthatóan elgondolkodott azon, hogyan lehetek én ilyen nehéz felfogású annyi egyetem meg „amerikázás” után:

– Igen, van. Állítólag a virágkertészek Németországban adnak valami pénzt azért a földért, amin a giliszták átrágták magukat, mert állítólag abban jobban nőnek a virágok – mondta, s hozzátette, hogy ez már őt nem érdekli. Ő csak a gilisztákat akarja eladni, majd ha jó sokan lesznek, mert az egyszerűbb, és úgyis megveszik.

Harminckét éves voltam akkor, egy évvel jártunk a rendszerváltás után, körülfogott bennünket a piacgazdaság. Éreztem, hogy itt valami nem stimmel, de nem volt lelkierőm kiábrándítani. Különben is, mit „lehessen” tudni…

Végül persze nem működött a dolog. Mire eladásra került a sor, senkinek nem kellett a giliszta. Az ő üzlete, mint további több tízezer vállalkozó szellemű, hiszékeny emberé, megbukott. 

És én akkor ott, a rendszerváltás vadkapitalizmusában értettem meg igazán, hogy a humuszgiliszta értékét nem az határozza meg, hogy mennyiért lehet rásózni egy másik hasonlóan hiszékeny madárra, hanem csakis és kizárólag az, hogy mit ér a végtermék. Esetünkben az, hogy mennyiért lehet eladni a trágyát, amin a humuszgiliszta fáradtságos munkával átrágta magát. Így vagyunk a cégekkel, részvényekkel, ingatlanokkal is. Átmenetileg meggyőzhetjük magunkat magasabb értékről, felértékelődési potenciálról, de az többnyire csak illúzió. Az igazi, alapvető érték a hosszú távon megtermelt, tartós hozam. Ez alapján szabad csak dönteni.