Tizennégy éve foglalkozunk játékterek, játszóházak megtervezésével, kivitelezésével. Emlékszem, milyen nagy öröm volt, amikor az első nagy megrendelést megkaptuk, 20 millió forint fölötti értékben. Ez rögtön az első évben történt. Túl sok rutinunk nem volt, lelkesedésünk annál több. Három játszóteret kellett ebből a pénzből korszerűen felszerelnünk, berendeznünk.
Tetszett a munka. Észak-Magyarország egyébként is rászorult a fejlesztésre, pályázati pénzből futotta erre is. Egy nagyon kedves óvónő volt a kapcsolattartónk, ő nyomon követte a munkát, és mindent meg lehetett vele beszélni.
Egy hétfő reggel kezdtük a helyszíni kivitelezést, a második hét péntekje volt az átadás időpontja. Az első hét végén, szombaton odajött az óvodavezető is, megnézte, hogy haladunk. Csak úgy mellesleg, szó esett az átadásról is. Mi elmondtuk, hogyan tervezzük ezt a következő pénteken. Pénteken?! – rémült meg az óvodavezető. Az lehetetlen! Kedden itt nagy átadó ünnepség lesz! Jön a tv, a rádió, a helyi vezetők, a képviselő! Kedden?! – rémültünk meg mi is. Az lehetetlen! – mondtuk, de közben éreztük, vészhelyzet van. Nem hivatkozhatunk szerződésre, itt az ünnepség a lényeg! A játszótereknek el kell készülniük.
Aki élt és mozgott, mozgósítottuk. Hálózsákokat szereztünk, mert tudtuk, onnan el nem mehetünk, amíg el nem készülnek a játszóterek. Mindenki keményen dolgozott. Emlékszem, egyszer hajnali 2-kor nem bírtam tovább, s befeküdtem egy talicskába. De nemcsak én voltam így. Hol egyik munkatársam dőlt ki, hol meg egy másik. Elkészültünk. De… Kedden reggel még takarítottunk, amikor odajött hozzánk az óvodavezető, hogy megdicsérjen bennünket. Ilyen tempót még nem látott! – mondta, s elmesélte, hogy annyira tetszett neki minden, hogy előző este a rugós játékot még ő is kipróbálta… Egy emberként sikoltottunk fel! Jaj! Azt a játékot előző este betonoztuk le. Még friss volt az alapozás, ezért szalaggal lezártuk, hogy senki ne közelítse meg…
Az ünnepség megvolt, azt mondták, jó sikerült. Mi már nem tudtuk megvárni. Elvánszorogtunk egy közeli étterembe reggelizni, aztán mindenki ment valahová pihenni.
Kipurcantunk. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés még ma is. Az egész csapat rokkanttá vált. Volt, akinek a dereka fájt hetekig, volt, akinek fél évig zsibbadt a lábujja. Az orvosok nem tudták megmondani, mitől, és azt sem, hogyan fog elmúlni. Mi sejtettük: a három napos stressz, és emberfeletti munka nem tett jót a szervezetünknek. Az önbecsülésünknek, meg a hiúságunknak igen. De soha többet ilyen kapkodást… Azért van a szerződés… Akkor, az első nagyobb üzletünknél azonban csak így dönthettünk. Ma is az ügyfél a legfontosabb, de a szerződésben leírtak betartását nemcsak magunktól várjuk el.