A történetnek, amelyet gyakran felemlegetünk kollégáimmal, még üzleti szempontból is voltak tanulságai…
A kimondhatatlan nevű izlandi Eyjafjallajökull jégmező alatti vulkán 2010 tavaszán működésbe lépett, jelentős káoszt okozva ezzel az európai légiközlekedésben, a vulkáni hamu ugyanis nagy kockázati tényező a repülőgépek számára. A kitörés után Európa nagy részére kiterjedő légtér-zárat rendeltek el.
Egyik kollégámmal, Illés Mártonnal, éppen Helsinkiben tárgyaltunk – és nem tudtunk hazajönni. (A feleségem, aki éppen terhes volt, egy életre megjegyezte a vulkán nevét, mert nagyon aggódott, hogyan jutunk haza...) Nálam csak személyi igazolvány volt, így – bármilyen módon – csak schengeni övezethez tartozó ország jöhetett útvonalként szóba, ám hiába próbáltunk meg minden lehetséges módon hazajutni, minden reménytelennek tűnt. Felmerült, hogy hajóval Németországba megyünk, 3 nap alatt, végül úgy döntöttünk, hogy inkább komppal Észtországba, majd vonatra szállunk, a vonaton megiszunk néhány sört, elalszunk, aztán Budapesten felébredünk…
Ajánlom mindenkinek, hogy egyszer próbálja ki ezt a komp-utazást: a finnek, amikor felszállnak, azonnal kérnek egy vodka-narancsot és innentől folyamatosan isznak, gyorsan egy nagy kaszinóvá válik a komp. Két óra alatt átértünk Tallinba, megkerestük a vasútállomást, és mondtuk, hogy „Budapest”. „Moszkva” – jött a kérlelhetetlen válasz. Biztos nem tudják, hol van Budapest, így próbálkoztunk néhány északnémet várossal, hátha az ismerős. A válasz: „Moszkva”. Kiderült, hogy Észtországból egyetlen nemzetközi vasútvonal van – Moszkvába, ami, ugye másik irány, és útlevél sem volt nálam, ez a tény pedig arrafelé nem pusztán felvont szemöldököket jelent. Próbálkoztunk busszal, taxival, minden reménytelennek tűnt, hiszen mindenki a „földön” próbált valahogy hazajutni. Akkor elmentünk egy autókereskedésbe, vettünk 2000 euróért egy Peugeot 406-os diesel automata sportkocsit. Az autókereskedő – látva, hogy nagyon meg vagyunk szorulva –, megkönyörült rajtunk és nem a roncsautók egyikét sózta ránk, hanem eladta nekünk a saját autóját. Bő 24 óra alatt itthon voltunk a frissen vásárolt autóval, amelyik aztán fél évig ott állt cégünk udvarán, rikító észt rendszámmal. Végül sikerült eladnunk az életmentő járművet három nigériai egyetemistának, akik azt mondták, hogy nekik nincs semmi problémájuk az észt rendszámmal, hiszen „mi külföldiek vagyunk”.
Az üzletben is használható tanulság: ha „helyzet” van, akkor dönteni kell. Várhattunk volna néhány napot valamelyik szállodában, hogy majd egyszer megoldódik a dolog, de inkább kezünkbe vettük az irányítást és megoldottuk ezt a feszítő helyzetet. Mi ezzel az attitűddel vezettük a cégünket, a BalaBitot is.