Január 2-án a karácsonyi ünnepek után kezdtünk újra dolgozni. A takarító néni már bent volt. Sírt. Többen kérdezték, vigasztalták. Én is. Nagy a baj, mondta. És valóban. Éjjel kapta az értesítést a külügyminisztériumtól, hogy a fia kómában fekszik egy angol kórházban. Vendégmunkásként dolgozott kint. A kómán kívül semmi egyéb információ, részlet nem volt ismert. Ez tényleg tragédia volt. Nemcsak a fiú miatt. Az anya daganatos betegségből gyógyult özvegy.
Se elegendő pénze, se lehetősége nem volt arra, hogy önállóan elmenjen Angliába, s meglátogassa egy szem fiát. Háromgyermekes édesapaként, emberként azonnal döntöttem, hogy másnap este már a fia kezét foghassa... Rögtön megvettük a repülőjegyeket, lefoglaltuk a szállást. Cégünk pszichológusa is elkísérte. Nem pénzt adtunk, azzal nem jutott volna messzire, hanem valódi segítséget. A kísérő munkatársunk tudott beszélni az orvossal, segítette az odajutásban, tájékozódásban és a lelki gyógyulásában. Nem sok biztatót hallottak. Három napig voltak kint, a fia végig kómában.
A helyszínen több részlet kiderült. Szilveszter éjjel verekedésbe keveredett, ahol egy vascsővel fejbe ütötték. Eszméletlenül szállította el a mentő.
Három éve történt e baleset. Azóta már többször, minden költséget fedezve, lehetővé tettük kolléganőnk számára, hogy meglátogassa gyermekét. A fiún több életmentő műtétet hajtottak végre. Ma már egy rehabilitációs intézetben gyógyul, ahol addig maradhat, amíg az orvosok esélyt látnak a fejlődésére. Még nem tud beszélni, most tanulja újra a szavakat, és tanul járni.
Hogy miért ezt a történetet mesélem el egy üzleti könyvben? Talán azért, hogy érzékeltessem, egy cég vezetőjének nemcsak a termelés hatékonyságáról, a profitról kell döntenie. Nálunk különösen nem. Cégünk 2000-ben azzal a céllal jött létre, hogy hátrányos helyzetű, főleg megváltozott munkaképességű dolgozóknak adjon esélyt. Munkával. Piaci szemlélettel, de nonprofit alapon működve, a piacon értékesíthető humán szolgáltatásokat nyújtunk. A fenntarthatóságunk érdekében, hogy fizetést tudjunk adni mintegy 150 dolgozónknak – 60 százalékuk megváltozott munkaképességű – profi módon kell működnünk. Olyan partnereket keresünk, akiknél még szükséges a kézi munkavégzés.
A mi cégünknél sok a nehéz sorsú ember. Munkatársaink életét az állandó küzdelem jellemzi. Betegséggel, kirekesztéssel, saját korlátaikkal. Egy ilyen cégnél emberségből naponta vizsgázni kell.
2007 óta vezetem a Napra Forgót. Az üzleti szektorból jöttem. Tudtam, hogy itt más egy vezető dolga, mint egy „normál” vállalatnál. Pedig ez is „normál” cég, csak az emberek sorsa súlyosabb. Életbevágó, hogy dolgozhassanak. Mi ezt adjuk és egy közösséget, ahol mindig számíthatnak ránk.