Gyakran szervezek programot újságíróknak. Így volt ez 1994 novemberében is, amikor egy nagy nemzetközi Peugeot-bemutatóra mentünk, ami a Tesztút határok nélkül nevet kapta. A nemzetközi csapat 5 csoportban, több mint 6 ezer kilométeres szakaszon autózott végig új Peugeot 306-sal, Egyiptomból indulva a Sinai félszigeten át, Izraelen keresztül Jordániába.
A magyar csapat a Kairó-Eilat közötti szakaszt kapta, úgy 1200 kilométert. Kellemes, laza útnak ígérkezett. Ám már az indulásnál beütött a krach. A kairói járat nem indult el. A szervezők csak annyit üzentek: ha másnap reggel fél 8-ig valahogy odaérünk, akkor részt veszünk a túrán. Ha nem, akkor… Rám szakadt a megoldás minden terhe. Szerencsére, biznisz-jegyünk volt, ami sok variációt kínált, így több átszállással a Budapest-Varsó-Damaszkusz-Kairó útvonalon, reggel 7-re beestünk a kijelölt kairói szállodába. Pakolás, átöltözés, felkaptuk a túrafelszerelést, s fél 8-kor hullafáradtan, de a győztesek elégedettségével beálltunk az indulásra kész csoportba.
Az út első 100 kilométerét aszfalton tettük meg, átkelve a Szuezi csatornán, majd a Sínai-félszigeten lekanyarodtunk, bele a sivatagba! Az autók alváz burkolatot kaptak csupán, de egyébként széria gyártmányok voltak. Nem készültünk nagy erőpróbára, az éjszakát a sivatag közepén, sátorban, nomád, de szervezett körülmények között töltöttük volna.
Csakhogy… Bár a sivatagban ritkán esik az eső, de azon a napon leszakadt az ég. Zuhogott megállás nélkül. Ez még nem lett volna baj, csakhogy a víztől a homok agyaggá állt össze, s beszorult a karosszéria és a gumiabroncs közé, így nem forgott a kerék. A 30 autóból álló karaván minden tagja így járt. A kísérő terepjárók mentőakcióba kezdtek. De utána sem lett könnyebb, alig haladtunk pár métert, újra elakadtunk. Puszta kézzel, illetve a tábori felszerelésből kivett késsel, kanállal kapartuk ki a beszorult agyagot. Újabb méterek, újabb leállás. A ki-bemászkálással az autók belseje is agyagos lett. Már patakok áradtak keresztül az úton, amikor a szervezők úgy döntöttek, ott éjszakázunk, mindenki a saját autójában.
Hajnalban nyakig sárosan, de napsütésre ébredtünk. Kivezettek bennünket a tenderparti Arish városába, ahol már minden „normális” volt: gyönyörű tengerpart, szálloda, majd másnap szépen kitakarított, tiszta autók várták a folytatást.
Alig egy éve voltam a cégnél, amikor ez történt. Nem felejtem el, ahogy a legnagyobb főnöktől a legkisebb segéderőig, az újságírókkal együtt küzdöttünk az elemekkel. Kapartuk az agyagot, toltuk az autókat, átázva kínlódtunk. Összefogtunk, egy éjszaka alatt valódi csapattá váltunk. Azt hiszem, ilyen látványos eredmény egyetlen kapcsolatépítő tréninggel se érhető el. Ez megismételhetetlen.