Százezer euró mínusz – mondta a főnököm 2010-ben, amikor a jövőbeli tervekről beszéltünk. Ennyi költségcsökkentést várt el tőlem, mint értékesítési vezetőtől. Tudtam, baj van, és valamit csinálnunk kell. Azonnal átfutott az agyamon, hogy ez a működésünkben számos operatív tétel mellett komoly bérköltség-csökkentéssel, hovatovább létszámleépítéssel jár, hiszen a bér a legnagyobb kiadásunk.
Nehéz helyzetben voltam. Értettem, miért kell ez a drasztikus lépés: a gazdaság a válság közepén járt, a piac drasztikusan zsugorodott, a vállalat megrendelései csökkentek. Reagálni kellett. Egy hétvégét kaptam a döntésre. Minden lehetőséget végigvettem. Az fel sem merült bennem, hogy megfutamodjak, azaz lemondjak, vagy elhagyjam a vállalatot… Megfogalmaztam a tervet, azt, hogy egy válság közepette miként, hogyan és hol kell átalakítani úgy, hogy egyrészt az adott helyzetben is rentábilis vállalkozás maradjunk, másrészt biztosítsuk a fejlődés irányait, ha jobbra fordul a piac. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy mindezt úgy tegyem, hogy a maradók megértsék, ezt a helyzetet csak egy szoros összefogással tudjuk megoldani. Tudtam, csak a teljes őszinteséggel nyerhetem el támogatásukat.
Végiggondoltam azt is, miként tudjuk az értékesítésünket kevesebb erőforrással működtetni. A költségelemzésből kiderült, vannak olyan területeink, termékeink, ahol már régen optimalizálhattunk volna. Látszott, hogy az 1000 feletti cikkszámok között, néhánynál alig van kereslet. Az értékesítést egyszerűsítette a webshopunk elindítása, melyet a partnereink komoly kényelmi szolgáltatásként értékeltek. Fejlesztettük CRM rendszerünket, az értékesítők táblagépet kaptak, és rávezették a partnereket a netes megrendelésekre. Így már reálisabbá vált a csökkentett létszámmal a tervek teljesítése.
Most, utólag, azt mondom, jól is jött egy kis „válság”. Arra kényszerített, hogy alaposan átnézzük a szervezetet, a működés folyamatát, melyben akadtak olyan feladatok, amelyeket lehetett volna jobban is végezni. Az lett volna az ideális, ha ezt „békeidőben” tettük volna meg. Ám olyankor a napi hajtásban ritkán szántunk rá időt, energiát. Ha futott a szekér, bevétel, haszon is volt bőven, kevésbé működött a takarékoskodás kényszere.
Akkoriban még a villany leoltására is figyeltünk, hogy ott se pazaroljunk. Kevesen voltunk, többet dolgoztunk, de jobban együttműködtünk, mint korábban. Az egymástól távoli földrajzi területen dolgozó képviselők elkezdtek egymással komolyabban kommunikálni, egyeztetni. Ezzel az állandó odafigyeléssel kialakult bennünk egy egészséges odafigyelés és tudatosság nem csak a költségek és üzleti folyamatok, hanem egymás iránt is. A szükség összehozott bennünket. Csoportból igazi csapattá váltunk.