Rajtam kívül még heten akarták megvenni a vállalatot 2002 végén, amikor az akkori tulajdonos, a Nestlé, bejelentette, megválik ettől a részlegétől. Mind a heten külföldiek voltak, de egyikőjük sem ismerte olyan jól a céget, mint én, hiszen több évtizede vezető voltam. Ismertem az értékeit, és a gyengéit is. Én tettem a legjobb ajánlatot, így hamar megegyeztünk, 2003 elejére lebonyolódott a folyamat. A tulajdonos csak annyit kért, addig ne hozzuk nyilvánosságra, amíg nem zárul le az ügylet.
Hallgattam, mint a sír, csak a feleségemet vontam be az előkészületekbe. Őt nem hagyhattam ki, hiszen több évtizede együtt éltünk, ismerte minden rezdülésem. Azonnal észrevette, hogy valami nagyon izgat, valamitől nyugtalan vagyok. És amikor egyik nap tankolásnál a már évek óta használt üzemanyag-kártyám kódja sem jutott eszembe, színt vallottam: meg akarom venni a céget, éjjel-nappal ezen jár az agyam. Ketten lettünk tulajdonosok, minden vagyonunkat be kellett dobni fedezetként, a hitelek mögé. Gyakran viccelődtünk, hogy még a rajtam lévő ing sem az enyém, bármikor elviheti a bank… A vállalatnál azonban senkinek nem árultam el semmit. Még a saját lányomnak sem, aki a cégnél dolgozott.
Így érkezett el a karácsonyeste, amikor együtt volt a család. Ünnepélyesen felálltam, s bejelentettem: a karácsonyfa alá ajándékként a vállalatot teszem. Megveszem a céget. 2003 elején kifizetjük, s a miénk lesz. Hirtelen csend lett a szobában. A meglepetés, a döbbenet csendje. Lányom szólalt meg először: miért pont most? – kérdezte. Ezzel arra utalt, hogy akkoriban zúdult az országba a sok importáru, bár a cég rendben volt, de a hirtelen nagy konkurencia megnehezíthette a jövőt. Egyszerű volt a válasz: mert most adják el… De igaza volt, én is tartottam az importtól… A fiam, aki éppen túl volt a második diploma megszerzésén – tájépítőként még az Ybl Miklós Főiskola építészmérnöki diplomáját is begyűjtötte –, viszont előretekintett, s azt kérdezte: ugye ehhez a munkához közgazdasági diploma kellene leginkább? Megszerezte.
2003 januárjában alighogy fizettünk, már csörgött is a telefon: az MNB-ből érdeklődtek, miből sikerült átutalni Svájcba a vételárat. Elszámoltam minden fillér eredetével. Ezért én már büszkén jelenthetem: tőlem nemcsak az első millióm eredetét lehet megkérdezni, de az első megszerzett forintét is. Mindenről van kimutatásom…
Azóta sok év telt el, de 2002 karácsonya sokszor eszembe jut. Különös este volt. Tele tervekkel, sokat ígérő, ámde mégis biztatóan bizonytalan jövővel. De abban mindannyian egyet értettünk: ez egy soha vissza nem térő lehetőség. Bár mindent föltettem egy lapra, senki nem mondta, hogy hazardíroztam. Hittek bennem, hittek a vállalatban. Nemhiába.