Az üzlet semmit sem ér, ha nem lehetünk időnként nagyvonalúak, ha a barátainknak nem tehetünk gesztusokat. Csak a pénzért nem érdemes dolgozni…
Talán nem vagyok indiszkrét, ha elárulom: pár éve Kürti Sándor, a Kürt Zrt. egyik tulajdonosa csípő-protézist kapott. Megkérdezte, hogy a rehabilitációs időszakra beköltözhet-e a Normafánál működő idősek otthonába, amiről tudta, hogy az én tulajdonomban van, és medence, tornaterem és mindenfajta eszköz van benne, ami segítheti a gyógyulását. Bár telt házzal üzemelünk, de egy barátnak mindig jut hely. Beköltözött, és nagyon szívósan, szorgalmasan dolgozott a fölépülésén. Talán egy hónapig volt ott, mankóval kitartóan sétált, és a kötelező gyakorlatok sem maradtak el.
Előre nem állapodtunk meg a feltételekben, nekem az volt a természetes, hogy egy barátot vendégül látok. Ez belefér az én „üzletpolitikámba”. Ő azonban alkudozni kezdett, mindenképpen fizetni szeretett volna. Nem jutottunk dűlőre.
Kürti Sándor jó barátom. többször voltam nála vendégségben, tudtam, hogy megszállottan gyűjti a régi számológépeket, írógépeket. Sok matuzsálemkorú gépe van, szívesen mutatja, meséli egy-egy masina történetet. Ez a gyűjtemény a szeme fénye. Ragaszkodik minden egyes darabjához, boldog, ha újabbal bővítheti a készletet.
Az otthonból való távozása másnapján az irodában két ajándék várt: egy old-timer számológép és egy nagyon régi írógép. Kürti Sándor küldte. Gyönyörű volt mindkét darab! De a csodálaton túl hirtelen átéreztem, milyen óriási áldozat is e két ajándék! Megbontotta gyűjteményét, s lemondott két, szívéhez nőtt szerzeményről. Egy pillanatra megbizsergett a szívem.
A Normafa-otthonban fontosnak tartjuk, hogy az állami egészségügyben elterjedt paraszolvencia még véletlenül se jelenjen meg nálunk. Ám azt sem akarjuk akadályozni, hogy esetlegesen a hálát kifejezzék a lakók. A dolgozók jutalmazására létrehoztunk egy alapítványt, ahova akár ezer forintot is be lehet fizetni, s az összegyűlt összeget minden év végén megkapják azok a dolgozóink, akiket titkos szavazással megválasztanak. Száz-kétszázezer forint szokott összejönni, ezt osztjuk ki. Egyik reggel azzal fogad a könyvelőnk, hogy 500 ezer forint érkezett az alapítvány számlájára. Ott ez óriási összeg volt, csodálkoztam, ki lehet a nagylelkű befizető. Kürti Sándor volt. Úgy érezte, valahogy meg kell hálálnia a dolgozóknak is a segítséget…
A barátság számomra továbbra sem üzlet, de sokra értékelem a gesztusokat, amivel hálát, elismerést jelezhetünk. Ezektől az apró jelzésektől válik egy kapcsolat – legyen az üzleti, vagy éppen baráti – emberibbé, s talán tartósabbá is. Ezektől szép az élet, s talán még az üzlet is.