Ha valaki nekem harminc éve azt mondja, hogy egyszer több százmillió forintért üzemet fogok építeni Vietnámban, azt mondtam volna, megőrült. Tíz éve még arra is nehezen vett rá egy volt vietnámi csoporttársam, hogy ellátogassak az ázsiai országba. De Tomi – mert mi csak így hívtuk Le Ngoc Thant – addig erősködött, míg beleegyeztem: elmegyünk turistaként a hazájába, körbenézünk, esetleg egy-két tárgyalást is lebonyolítunk. Nem hittem az egészben, de a térségre kíváncsi voltam.
Csodálatos az ország! Azt se bántam, hogy összehoztak egy találkozást az egyik miniszterhelyettessel, és munkatársaival. Megismerkedünk, gondoltam, aztán majd visszamegyünk. Pár hónap múlva így történt, ám a minisztériumban már más volt a miniszterhelyettes, és a kísérői is. Éreztem, ezen az úton nem szabad tovább haladni, itt még minden bizonytalan. Tomi kérését teljesítettem, elmentem Vietnámba, tárgyaltam. S ezzel a vietnámi kalandot befejezettnek tekintettem.
Négy évvel ezelőtt azonban újra előkerült Vietnám… Egy volt diplomata közvetítésével megkeresett egy ottani családi vállalkozás, akik baromfi-integráció kialakításához kerestek szakmai partnert. Hosszan leveleztünk, végül eljöttek megnézni a mi baromfivállalkozásunkat. Öt nap után egy projektszerződéssel távoztak, melyben vállaltuk, hogy a Phu Gia cég részére megtervezzük az agrárintegrációt, felügyeljük a kivitelezést, s néhány munkatársukat kétszer három hónapos kurzuson kiképezzük.
A vietnámi család elégedett volt, s később már azt javasolta, alapítsunk közös vállalkozást is, baromfifeldolgozásra. Várjuk csak ki az első projekt végét, mondtuk óvatosan. Ha legalább négyesre vizsgáznak, azaz használni tudják a tőlünk kapott tudást, technológiát, akkor mehetünk tovább. Árgus szemekkel figyeltünk mindent, végül négyes fölét adtunk, és ezzel egyben beleegyeztünk a közös vállalkozás alapításába. 9 ezer kilométerre Magyarországtól! Addig határon túl csak Kisvárdától 23 kilométerre alapítottunk céget, egy szlovák faluban. De az más méret, más költség volt.
De akkor már nem volt visszaút. Ráéreztünk a piacbővítés ízére. Arra, hogy mi rögtön egy majd’100 milliós ország piacára jutunk be! És a több százmilliós ázsiai piac is elérhető közelségbe került. Szinte beleszédültem a hirtelen kitáruló lehetőségekbe!
Belevágtunk. A Viet Avis közös társaságban 60 százalékos részesedésünk lett, baromfivágó és feldolgozó üzemet építettünk. A legkorszerűbbet az országban! A vietnámi család ekkor újabb ötlettel állt elő: szálljunk be az ő baromfiintegrációjukba is tőkével. Legyen az is közös, hiszen együtt nagy dolgokra vagyunk képesek…
Ezzel még egy kicsit várunk. De már nem merném azt mondani, hogy szó sem lehet róla…