Most már elárulhatom: diplomám se volt még, amikor egy fontos munkát rám bíztak akkori cégemnél. Ráadásul ez a munka az egyik legnagyobb magyarországi vállalatnál volt.
Több mint 10 éve ennek, a projekt helyszínére körülményesen és hosszadalmasan lehetett eljutni, ráadásul hetente kétszer-háromszor meg kellett tenni a háromórás utat. Ezért adták nekem e feladatot. „Zöldfülű” voltam, minden megbízásnak örültem. Ennek különösen. Időnként azért kaptam segítséget, a cégtől egy-egy fiatal mérnök eljött nekem segíteni. Ma már tudom, ez a munka határozta meg mérnöki pályámat, ebből írtam szakdolgozatomat, a biztonságtechnika lett a specialitásom.
A megrendelőnél egy már meglévő rendszerhez kellett új biztonságtechnikai rendszert kialakítani, ráadásul úgy, hogy közben a gép üzemelt. Így csak éjszaka, hétvégeken, néha második műszakban szerelhettünk. Kiszámíthatatlan volt az egész, miközben a határidő fix volt. Ennek tudatában vállalta cégünk e feladatot. Óriási rugalmasságot, alkalmazkodást igényelt a teljesítés. Engem ez nem zavart, legfeljebb egy-egy egyetemi órám látta kárát, de ha éjszaka dolgozhattunk, akkor még az se.
Akkoriban jött ki néhány új biztonságtechnikai szabvány, amit szinte senki sem ismert. Nekünk viszont aszerint kellett eljárnunk. Tetszett, hogy így senki nem mondta, hogyan csináljam, rám hagytak mindent. Azóta se volt ekkora szabadságom egy munkánál! A szabványnak viszont meg kellett felelnem, tehát menet közben tanultam meg én is az új előírásokat. Az ott töltött idő felért egy egyetemi kurzussal. Amit megtanultam, rögtön alkalmaztam. És működött, ami óriási sikerélményt jelentett a későbbiekben is.
Aztán eljött az átadás napja. Erősítést kaptam, hárman is ott voltunk a cégtől. Előre figyelmeztettek bennünket, hogy a legnehezebb vizsga a rettegett munkavédelmisnél vár ránk, aki szőrszálhasogató. Ráadásul dél körüli időpontot jelölt meg az átvételre, így mi korgó hassal vártuk, hogy túl legyünk már az egészen. Késett. Sokat. Az éhségtől még idegesebbek lettünk. Aztán megjött. Akcióba lépett. Bekapcsolt, kikapcsolt, tapogatott, méricskélt, hümmögött. Nagyon keresett valamit, de nem találta meg. Aztán széttárta a kezét. Mi megijedtünk. Pedig csak annyit mondott: nem tud belekötni, átveszi a rendszert.
Nagyon megkönyebbültünk. Mindhárman fiatalok voltunk, sikerélmény volt ez a javából. A „munkavédelmis” Lacival mi azóta is jóban vagyunk. Mindketten értékeljük a másikban, hogy szívvel-lélekkel végzi a munkáját. Ezzel ő a „rettegett” állandó jelzőt „érdemelte ki”, engem tudtommal senki nem minősített ilyen szélsőségesen. De ha így lenne, nem bánnám.