Az elsők között voltunk, akik kihasználták a nyugati határon túl is az egészségügyi migrációt. Az 1970-es években még csak a határ menti településekre jöttek fogászati kezelésre vendégek, a 80-asok közepén már Budapestig merészkedtek. 1989 telén mi is belevágtunk. Jó 30 éve ennek…
Kezdetben főleg Ausztriából, Németországból érkeztek a fogturisták, majd Svájcból is egyre nagyobb számban. A mi vendégünk – róla szól ez a történet – is innen jött. Asszisztensem, Marion, német anyanyelvű, az NDK-ból (ma: Németország) ide jött férjhez. Sok dialektust ismert, mindig szót értett a németül változatos akcentusban megszólalókkal. Amikor újdonsült páciensünk beszélni kezdett, Marion ijedten nézett rám: nem egészen biztos, hogy németül beszél, súgta nekem. Nem tudtam segíteni. Aztán egy kis idő után rendeződött a helyzet, óriási erőfeszítések árán, nagy odafigyeléssel, elkezdték érteni egymást.
Páciensünk 40 körüli férfi volt – most már elmesélhetem, régi a történet, személye nem beazonosítható, így nem sértem meg az orvosi titoktartást. Fent két szemfoga volt, alul is, és még kettő mögötte. Teljes fogsort akart. Soha nem járt külföldön, sőt! Kantonja határait sem lépte át, csak a lakhelye körüli 3-4 faluba jutott el. Biciklin, vonatra sem ült addig. A helyi kocsmában találkozott egyik ismerősével, aki azelőtt ugyancsak fogatlan volt, ám akkor ott széles vigyorral mutogatta új fogsorát. Óriási volt ez a változás. Olyan nagy, hogy a falujához kötött emberünk úgy gondolta, ő is elindul a világba, eljön Budapestre, a mi margitszigeti rendelőnkbe. Két hétig maradt, nem a margitszigeti szállóban lakott, hanem a Bartók Béla úton bérelt szobát.
Már az is nagy elszántságra vallott, hogy nekivágott az útnak. Ám az még inkább, ahogy zokszó nélkül viselte a kezelést. A folyamat vége felé jártunk, amikor egyik reggel a szeme körül nagy monoklival jelent meg. Megijedtünk. Akkoriban sok turistát ért támadás a Margitszigeten, ezért lovasrendőrök cirkáltak, hogy megelőzzék a baj. Úgy látszik, neki nem volt szerencséje, gondoltuk. Gyorsan segíteni akartunk, aggódtunk, nehogy ettől annyira mérges legyen, hogy csapot-papot itt hagyva, távozik. Egy ilyen sokk mindenféle hatást kiválthat… Emberünk azonban vidám volt, elégedetten mosolygott. Nem hitte volna – mondta –, hogy erre felé ennyi kocsma van, és mindenhol verekedni is lehet. Náluk abban az egyben sem szeretik a csetepatét! Így a kezelés végén új fogsorral, szeme körül hatalmas kék-zöld foltokkal, elégedetten távozott. Kértük, időnként jöjjön vissza kontrollra.
Három-négy évvel az eset után még megjelent, utána soha többé. De az biztos, nem azért tűnt el, mert zavarta a verekedés. Neki ez inkább „vendégmarasztaló” élmény volt…