Az Audi tartott egy brainstorming-napot a sikerről. 2008 késő tavaszán. 160 audis vezető vett részt, és közéleti szereplők. Engem is meghívtak, mint ismert és sikeres embert.
A cég vezetői kisebb csoportokban dolgoztak egy-egy ismert emberrel, én a műhelymunkára tíz vezetővel kerültem össze. Meglepetés volt, de mégis természetes, hogy tízből kilencen kötődtek a zenéhez. Körben ültünk, játszottunk, beszélgettünk, énekeltünk, őszintén kapcsolódtunk, egymásra hangolódtunk. Azt éreztem, történik valami velünk, köztünk.
A műhelymunka után visszatértünk nagyterembe, és néhányan összefoglalták, hogy mi történt ez elmúlt órákban. Hallgattam a felszólalókat, céges vezetőket és meghívott hírességeket, és egyre csalódottabb lettem. Közhelyes mondatok puffogtak, az energiaszint drasztikusan csökkent, ezt az egyre nagyobb zsizsegés-háttérzaj, nyugtalan mocorgás is mutatta. Mintha egyre kevésbé érdekelte volna az embereket az, ami elhangzik. Pedig jól indult ez az egész…
Gondoltam, ha elhívtak ide, akkor hallani is akarják a hangomat. Összeszedtem a bátorságom, kiálltam a 160 fáradtan zsizsegő ember elé, és azt mondtam: Nagyon fontos a teljesítmény. De ha kinyitom az Audi éves jelentését, a színes-szagos magazint, és az első lapon a cég négy felsővezetőjét megpillantom öltönyben, autó előtt, akkor legelőször az a kérdés jut eszembe, hogy vajon boldogok-e.
A teremben hirtelen síri csönd lett. Döbbenet, ijedelem. Folytattam. Számomra a siker egyaránt külső és belső minőség. Úgy tudok vezetni másokat, ha önazonos vagyok, és megvan a belső elégedettségem, egyensúlyom...
Nem emlékszem pontosan, még miket mondtam akkor, ám azoknak a pillanatoknak az energiájára, a hangulatára nagyon is. Meg a döbbent, sűrű csöndre, az éles figyelemre, arra, hogy utána az egyik felsővezető kedves hevességgel reagált a színpadon a záróbeszédében arra, amit mondtam: üzenem Palya Beának, hogy igenis boldog vagyok, mert a cég fontos nekem és ezek a számok boldoggá tesznek!
Megkezdődött a parti. Többen körém gyűltek.
„Ezért az egy mondatért megérte ma eljönni!” – nagyon sok embertől hallottam e véleményt aznap. A felsővezetők szíve is megnyílt, a családjukról meséltek, meg bizonyos „life-work balanszról”. Megerősítettek abban, hogy a kérdésem telitalálat volt, még ha éreztem is rajtuk, hogy meglepő és bátor hangnemet ütöttem meg ott a színpadon.
Az est végén mindannyian együtt énekeltünk, tiszta torokból, teli tüdőből, jókedvűen.
Felemelő és felszabadító volt ez a közös „koncert”. Azóta is ez a fő üzenetem a munka, a cégek világában: csak őszinte kapcsolódásokban, önazonosan érdemes létezni. Én így élek, tréningjeimen konkrét technikákkal ezt lehet megtanulni.