2005-ben megpályáztam egy állást Londonban, ami cégcsoporton belül 52 ország marketing menedzseri munkájára szólt. Óriási szakmai fejlődési lehetőséget jelentett, s olyan nemzetközi kapcsolatrendszert, tapasztalatot, amit máshol nehéz lett volna megszerezni. Hosszú kiválasztási procedúra után 2006-ban én kaptam meg az állást. Pont akkor, amikor a magánéletem is megváltozott, férjhez mentem. Teljes volt a boldogság.
A helyzet azonban bonyolódott: akkori főnököm csak azzal a feltétellel engedett el, ha a magyar marketing vezetését is továbbviszem. Vállaltam, pedig tudtam, hogy ez óriási megterhelés lesz. Három hét Londonban, egy hét itthon, és bár nagyon pontosan megterveztem a munkát, az élet mindig felülírta, a vártnál sokkal többet kellett dolgoznom. De azt mondtam, ez most egy befektetés, a jövőmet alapozom meg. És ez tényleg így volt.
Csakhogy… közben várandós lettem. Újabb döntési helyzet: mit tegyek? Család vagy munka? Összeszorítottam a fogamat, s azt mondtam: miért kellene választanom? Mindkettő kell nekem! És folytattam. Amikor héthónapos terhes voltam, csak úgy engedtek fel a repülőre, ha az orvosi igazolást bemutattam: nem fogok a repülőn szülni. Ha mégis, az az én felelősségem… De előnye is volt ennek az „áldott állapotnak”: nem világítottak át, és én szállhattam fel elsőként.
Egyik itthoni hetemen megkeresett a Közép-Kelet-Európai régió – 19 ország – elnöke, és arra kért, menjek ki Prágába, ahol ott lesz a regionális operatív főnök is. Nem kérdeztem miért, kimentem. Egy állásajánlatot kaptam: mivel londoni megbízatásom lassan lejár, legyek a régiós marketingvezető. Csodálkozva néztem rájuk. Aztán meg a nagy pocakomra. Ezt vajon komolyan gondolják?! Komolyan gondolták. Időt kértem. Azt mondták, én találjam ki, hogyan működhet ez az egész.
Most vagy soha! – ez motoszkált a fejemben, miközben otthon a pocakomat simogattam. Éreztem, nem biztos, hogy lesz még egy ilyen remek lehetőség, ki kell használnom. Hogy az időzítés nem tökéletes? Nem baj, megoldom. Ismét csak azt mondtam: nekem kell a család is, meg a karrier is. Szerencsémre, a családom és a főnököm is hitt bennem, mellettem álltak, segítettek, segítenek, hála nekik.
Elvállaltam a munkát. Olyan feltételrendszert szabtam, amivel problémamentesen átvehettem a feladatokat. Félévnyi átadás-átvételt kértem az akkor nyugdíjba vonuló marketingvezetőtől. Ez „normális” esetben sem sok. Utána azt vállaltam, hogy fél évig szinten tartom a tevékenységet a szakmailag erős csapattal együttműködve, egy év után készítek egy stratégiai tervet, s nekiállok a fejlesztésnek. Azt gondoltam, egy év alatt otthon is, és az irodában is belerázódom az új teendőkbe.
Így történt. És ennek már tíz éve. Egy életre megtanultam: nincs jó időzítés! Ám ettől még lehet jól dönteni.