Vannak reménytelennek látszó helyzetek. Ám előfordulhat olyan szituáció, amikor még a lehetetlent is meg kell próbálni. Mert nincs más esély…
Mi nem sokkal a rendszerváltás után kerültünk kilátástalannak tűnő helyzetbe. A Szerszámgépipari Művek egyes gyárait 1989-ben az elsők között bontották szét részvénytársaságokra, megérezve az új idők igényeit. Az önálló egységeknek külön-külön kellett boldogulniuk, ám a rendszerváltás utáni években elvesztek a piacok, több cég a tönk szélére jutott. A kecskeméti is, amit hiába kínáltak külföldi vevőknek, senkinek sem kellett. A felszámolótól végül mi, a régi cégvezetőség néhány tagja vettük meg a gépeket, eszközöket, vagyis mindent, ami a gyártáshoz kellett. Erre az üzletre alakítottuk meg a Szimikront. Az ingatlan az állami vállalat tulajdonában maradt, mi béreltük. Ez jó megoldásnak tűnt akkor. Mivel a kereskedelmi kapcsolataink megmaradtak, a termékeink rendben voltak, jó eséllyel vágtunk neki az új, önálló vállalkozói létnek.
Pár év múlva az állami vagyonkezelő úgy döntött, eladja az ingatlant is. Rögtön beadtuk a pályázatot, hiszen tudtuk, mi az ingatlan nélkül nem tudunk létezni. Az épületet még a gyártáshoz, a gépekhez igazítva alakították ki, minden úgy volt beépítve, elrendezve, hogy optimális legyen a működés. Az ingatlan megvásárlására megvolt a fedezetünk, ám arra már nem, hogy egy másikban nulláról újra megteremtsük a működés feltételeit. Rajtunk kívül még egy pályázó volt. Előzetesen felkerestük, elmondtuk, miért létfontosságú nekünk az épület, és a kiszolgáló egységek. Úgy tűnt, megértette.
Kiderült, hogy a két pályázat paraméterei szinte teljesen megegyeztek. Ezért azt lehetett valószínűsíteni, hogy mi, a bérlők leszünk a nyerők. Aztán jött a hidegzuhany. A másik pályázó nyert. Összeomlottunk. Nem értettük, mi történt. Majd nagyon elszántan azt mondtuk: itt most a cég léte forog kockán. Nem hagyhatjuk ennyiben a dolgot! Tiltakoztunk, fellebbeztünk, lobbiztunk. Minden követ megmozgattunk, hogy érzékeltessük, mekkora a baj. Az akkori állami vagyonkezelő főnökéhez is elmentünk, és részletesen vázoltuk a döntés következményeit. Meghallgattak minket, és ott sem értették, ha azonosak voltak az ajánlatok, hogyan veszíthettünk mi, akik már évek óta béreljük az ingatlant? A végelszámoló magyarázkodott. Máig sem értem, mivel indokolta a határozatot. Szerencsére, győzött a döntéshozók jobbik énje. Az újra kiírt pályázaton mi lettünk a nyertesek. Jogerősen.
Sokszor eszünkbe jut e történet. Főleg akkor, amikor valami nagyon nehéz, már-már reménytelen helyzetet kell kezelni. Ha akkor nem adtuk fel, most nincs miért elgyengülni! Reménytelen helyzetből is nyerni lehet. Persze, csak akkor, ha igazunk van és elszántak vagyunk!