A rendszerváltás körül egy nagy kereskedelmi cég kereskedelmi igazgatója voltam. Akkoriban még nem lehetett szabadon fogyasztási cikkeket importálni, hiszen a forint nem volt még konvertibilis, az importhoz engedély kellett, és keményvaluta, amiből kevés volt. Bonyolult ügyletekkel, barter megoldásokkal próbáltunk nagyobb keretet teremteni. Általában sikerült.
A rendszerváltás közeledtével, s főleg közvetlenül utána, megváltozott valamelyest a helyzet. A fogyasztási cikk import még mindig korlátozva volt, de bevezették a világútlevelet, amivel szabadon lehetett utazni. Özönlöttek az emberek Bécsbe, hogy ott megvegyék az itthon hiányzó vagy gyengébb minőségűnek tartott műszaki cikkeket. Ez volt a Gorenje-korszak, amikor boldog-boldogtalan hűtőt, fagyasztóládát vett Ausztriában. Ezzel párhuzamosan a kelet-európai termékek ázsiója zuhant. Bár három helyen is gyártottak televíziót itthon, inkább nyugatit akartak az emberek. Hirtelen sok lett a szabad gyártói kapacitás.
Mi tudtuk, hogy a magyar televíziók minősége nem rossz, viszont magyar termékként nem lehet eladni. Egy osztrák elektronikai hálózattal fogtunk össze: itt gyártattak televíziót, de egy sokkal modernebb, tetszetősebb kávába szereltették be. Kint akciókban, ismeretlen márkaként, ám nyugati termékként értékesítették. Mindenki elégedett volt: a magyar gyártó azért, mert újra volt munkája, s elmondhatta, keményvalutáért exportál. A fogyasztók meg olcsón jutottak „nyugati” készülékhez. És a mi cégünk sem járt rosszul, már csak a megnyílt barter lehetőségek miatt sem.
Kamionszámra szállították a magyar televíziókat Ausztriába. Egyetlen plusz feladata volt a gyártónak: „neutralizálnia” kellett a terméket, vagyis eltüntetni róla minden jelet, ami arra utalt volna, hogy itt gyártották. Még a tervdokumentációt is átalakították ennek megfelelően. Ez a ma már megszokott private labeling-hez hasonló eljárás.
Minden tökéletes volt… Illetve majdnem minden… Egy dologgal ugyanis nem számolt senki… Az új káva más méretű volt, mint a régi, így némileg lötyögött a csomagoláshoz használt dobozban. A csomagolók ezt megoldották: újságpapírral tömték ki a réseket. Így amikor a vásárló otthon kibontotta az Ausztriában vásárolt nyugati televíziót, magyar újságokkal szembesült. Még a gyártó üzemi lapja is ott volt a tömítő anyagok között…
Lelepleződött a nagy trükk. Az első szerviznél is a vásárló orra alá dörgölték: igen, ez a régi-jó magyar televízió. Csak a név nincs rajta.
Tanulság? Több is akad: a „kreatív megoldásoknál” az utolsó részletig mindent ellenőrizni kell. Egy pici hiba, és összeomlik a rendszer. S ennél talán még lényegesebb: a bizalom, a marketing sokkal nagyobb hatással van az emberekre, mint a termék maga. Ezzel számolni kell.