Érettségi után, ötvenegy évvel ezelőtt a nagymúltú Váci Kötöttárugyár kazári gyáregységében helyezkedtem el. Az üzem fénykorában, a 70-es évek végén már 486 főt foglalkoztatott, ám a 90-es években – az általános trendet követve – a termelés fokozatosan csökkent, és 2000-re a létszám már csak száz főt tett ki. A gyáregység igazgatójaként jelentős létszámleépítést kellett végrehajtanom. Negyvenkét munkatársamnak mondtam fel, olyanoknak, akik kifogástalanul dolgoztak. Emiatt sokszor sírva mentem haza, és a lemondásomat fontolgattam, mert tudtam, szégyenként élik meg, hogy munkanélkülivé váltak. Volt, aki haragudott is rám, bár mindenkivel igyekeztem megértetni: így talán van némi esély arra, hogy az üzem fennmaradjon, és később visszajöjjenek dolgozni.
Mivel a váci központ ekkor már nem tudott érdemben segíteni rajtunk, olyan munkákat igyekeztem vállalni, amelyek rövid időn belül fizettek. Volt ugyanis olyan megrendelőnk, amelyik nagyon sokára, és olyan is, amelyik sosem fizette ki a készárut. Ezt a veszteséget semmivel sem tudtuk pótolni. Képtelenség volt a közterheket kigazdálkodni, egyik napról a másikra éltünk, a felszámolást nem lehetett elkerülni.
Mivel azt akartuk, hogy Kazáron továbbra is legyen munka, megvettük a felszámolás alatt álló kft.-t. Maroknyi csapattal létrehoztuk az Axamo Kft.-t, és fokozatosan vissza tudtam venni a korábban elbocsájtott alkalmazottakat. Különösen nagy segítséget jelentett, hogy öt egykori osztálytársam mellém állt. Minden munkát elvállaltunk, mindent megszerveztünk, hihetetlen együttműködés alakult ki – „ehhez értünk, megoldjuk” alapon. Mindegyikünkben ott dolgozott: szükségünk van erre a munkahelyre, ötven felettiek vagyunk, hova menjünk máshová? Névtelen és nemzetközi márkákat forgalmazó cégeknek dolgoztunk, nem hátráltunk meg a nehézségek láttán. Mindent megoldottunk, csak hogy munkánk és fizetségünk legyen.
Azt tudtam felvenni, aki nem ragaszkodott a korábbi munkaköréhez. Az is varrt, aki addig kötöttáruval foglalkozott, a korábbi üzemfenntartás-vezetőből szabász, a meósból varrónő, a szalagvezetőből varrodavezető lett, az egykori pénztáros irodistává vált, és egyszerre több területet felügyelt, nekem pedig a kft. irányítását kellett megtanulnom. Meg kellett oldanom a felmerülő problémákat – például az energiaköltségek leszorítását –, ami időként bizony valóságos bűvészmutatvány volt.
Nem ijedtünk meg, azt csináltuk, amit kellett, hogy áthidaljuk a nehézségeket. Ekkor találtunk egymásra azzal a nagy német céggel, amelyiknek mind a mai napig dolgozunk. Utána már jöttek a többiek is. Kikerültünk a patthelyzetből, és a vállalkozás ugrásszerű fejlődésnek indult.