Egy szál IFA-val, fuvarozóként kezdtem az ipart a nyolcvanas évek közepén. Évről évre több lett a feladat. Egy idő után már billencsekkel szállítottunk sódert, zúzottkövet az útépítésekhez. Egyre gyakrabban előfordult, hogy a fővállalkozók tőlünk rendelték meg az eszközöket, és az embereket is mi adtuk. Akkor jött az ötlet, hogy miért ne csinálnánk meg mi magunk egyes részfolyamatokat. A legfőbb munkáink autópálya-építéseken adódtak alvállalkozóként, de idővel önálló feladatot is vállaltunk, még magasépítésben is: például mi nyertük el a kecskeméti élményfürdő befejezését.
Az „egy IFA”-korszak óta már milliárdos céget vezetek, de néha még ma is szívesen beülök a volán mögé. Egyszer az egyik sofőrömnek szült a felesége, felugrottam hát az autóra. Hallom ám, hogy a kollégák rádión épp megegyeztek egy „műsoron kívüli” kávézásban – nem tudták, hogy én is kocsin vagyok. No, beleszóltam a „Bajszi” hívójelű cébéről, hogy „gyerekek, lehetne haladni egy kicsit, mert mindjárt elfogy a homokkupac”. Az egyik nem ismerte fel a hangom, és visszaszólt, hogy „Bajszi, te ne szólj ebbe bele…”. Na, jött is a válasz a dörzsöltebbektől, hogy „ez nem Bajszi, ez Apuka volt…”
Ebben a szakmában ritkán öltöny a vezetői munkaruha, a terepen gyakran vagyok egyszerű öltözékben. 2004 és 2006 között az M5-öt építettük. Egy nyári napon nagyon meleg volt, ehhez voltam öltözve: rövidnadrág, felül pedig csak az útépítőmellény… Ráadásul egy mocsaras részen próbáltunk geotextíliát teríteni, dagasztottuk a sarat. Jöttem-mentem a helyszínek között, ötleteltem, szerveztem, tele volt a fejem, a mocsár miatt megoldást kellett találnom, hogy oldjuk meg a terítést. Tiszta sár volt a lábam, a cipőt se vettem vissza, úgy szálltam a kocsiba is, mezítláb.
A Colas nevű cég magyarországi leányvállalata volt a fővállalkozó, és aznap ellátogatott a pályaépítésre Franciaországból a legnagyobb főnök. A mi csapatunk tartott legelőrébb a munkában, ezért a magyar kapcsolattartó hozzánk akarta elhozni terepszemlére. Kialakítottuk a fogadóterületet, zászlókat húztunk fel, s mielőtt megérkeztek, én alvállalkozóként, úgy ahogy voltam, mentem a dolgomra. Jöttek is a buszok a delegációval, az újságírók, fotósok pedig hatkerekes Zilek platóin, de én pont elkerültem őket. Egyszer csak csörög a telefon, hogy menjek vissza a szakaszra. Azt hittem, hogy valami munkahelyi probléma van. Kiugrok a kocsiból… Száz ember áll körülöttem, kattognak a fényképezőgépek, nem győzöm kapkodni a fejem, amíg odavezetnek a nagyvezérhez. Ott állunk egymással szemben, kezet fogunk. Én mezítláb, sárosan, útépítő mellényben, ő pedig kivikszolt cipőben, elegáns öltönyben. Kicsit meglepve, de udvariasan jelezte, nagyon elégedett a munkánkkal.