Kivételesen szerencsés gyermek- és ifjúkorom volt. Amikor a magyarok többsége számára Bécs is elérhetetlen távolságban volt, én édesapámnak köszönhetően, aki a vasúti járműkutatási osztály vezetője volt a Ganz MÁVAG-nál, Egyiptomban élhettem a családommal három évet, majd fiatal felnőttként Brazíliában még kettőt. Mindkét helyszín meghatározónak bizonyult, Afrikáért a mai napig rajongok, Brazília pedig, ahol befejeztem az egyetemet, hihetetlen nyitottságot adott.
Minden vágyam az volt, hogy én is dolgozhassak külföldön, és a saját gyerekeim is megtapasztalhassák: minél több országot és embert ismer meg valaki, annál gazdagabbá válik a személyisége. Ezért aztán amikor pályázatot írtak ki egy tuniszi szervizes állásra a munkahelyemen (édesapám nyomdokaiba lépve én is a Ganzhoz szerződtem a műszaki egyetem után), azonnal kaptam az alkalmon. A nyolcvanas évek közepén Magyarországon azonban nem volt elegendő, ha valaki jó szakember volt, és beszélt is idegen nyelven, a pártnak és a szakszervezetnek is rá kellett bólintania a kiküldetésére. Csakhogy én vitába szálltam a helyi szakszervezetissel azon, hogy bizony nem fogok tagdíjat fizetni, amíg távol vagyok. A vita odáig fajult, hogy az illető kijelentette: megbízhatatlan vagyok, nem támogatja a kiutazásomat. Akkor ennyi elegendő volt ahhoz, hogy egyetlen nappal az elutazásunk előtt, meghiúsítsa a kiküldetésemet. Az egész életünk ott állt vám-pecsétes ládákban, a feleségem már felmondott a munkahelyén, a kislányunkat kivettük az óvodából. Egy hónapba telt, mire valamelyest magunkhoz tértünk. Elhatároztam: akkor is kijutok külföldre.
Beiratkoztam a külkereskedelmi főiskolára, majd már, mint mérnök-üzletkötő végül elértem a célomat. Az alkalmazotti létet azonban szűknek éreztem, saját cég alapításába fogtam, mert amennyire külföldre vágytam, legalább annyira arra is, hogy a magam ura lehessek. Így hát 1989-ben megnyitottam a saját külker irodámat, amelynek révén azután kapcsolatba kerültem egy gyógyászati eszközöket forgalmazó magyar, majd egy külföldi céggel, és innen bizonyos értelemben egyenes út vezetett odáig, hogy – és ez nem volt vicc – 2000. április 1-jén elindítottam saját gyógyászati segédeszköz-forgalmazó cégemet, a Replant Cardot.
A kiküldetési fiaskó óta rengeteg tapasztalatot szereztem itthon és külföldön, és bár a harci hév azóta egy hajszálnyit talán csillapodott, az elszántságomból 65 évesen sem veszítettem. A nehézségek engem nem visszavetnek, hanem feltüzelnek, nem akadályként, hanem lehetőségként tekintek rájuk, és minél nagyobb rajtam a teher, minél több az akadály, annál keményebben dolgozom.