Menedzseri karrieremet sváb származásom és a Közgáz reformévfolyama (1988-1993) határozta meg. Előbbinek az otthonról hozott stabil német nyelvtudásomat, utóbbinak a rendszerváltáskori azonnali „berobbanási” lehetőségeket köszönhetem – rögtön középvezetői pozícióba lehetett kerülni.
Már az egyetemi évek alatt dolgoztam. A Student Diákszövetkezet egyik munkavezetőjeként 20-50 diák munkáját irányítottam nyomdai, sörgyári, textilgyári vagy éppen újságterjesztői projektekben. Sokan megmosolyogtak, ahogy szőke fejem kivillant egy-egy eligazításon az arab, vietnámi, afrikai és persze magyar „dolgozóim” gyűrűjében. A Szikra Lapnyomdában csütörtök éjszakánként a Népszabadság Telemagazin mellékletét húztuk be a lapba. Ennek köszönhetem, hogy már húszévesen a Bertelsmann csoport egyik magyar leányvállalatánál az igazgatóság asszisztenseként dolgozhattam. Következett a Tengelmann magyarországi élelmiszer láncainak (Plus, Kaiser’s, Interfruct) logisztikai vezetői posztja. A Nagyvásártelepen álló központi raktárból láttuk el a rohamosan bővülő hálózatot. Majd öt viharos éven keresztül irányítottam az ország legnagyobb dohánynagykereskedő cége, a Hungarotabak-Tobaccoland Zrt leányvállalatának beszerzési-értékesítési-marketing-logisztikai tevékenységét.
Az ezredforduló röpített a csúcsra. Még csak 30 éves voltam, amikor elnyertem a Kika Lakberendezési Kft. ügyvezetői posztját. A családi „birodalom” alapítója jelen volt az utolsó interjúkörön. Kik a szülei és a nagyszülei? – kérdezte Leiner úr. Elmeséltem, hogy mind sváb anyai, mind felvidéki magyar apai ágon a nagyszüleim erős és elszánt küzdők voltak: 1946-1947-ben – más-más okokból – kidobták őket a házukból, elvették mindenüket. Újrakezdték, újraépítették az életüket. Azonnal fölvett. Ilyen volt, a megérzéseire hallgatott.
Egy év múlva eljött a Lehel utcai Kika áruházunkba. Ekkor már sikeresen túl voltunk a Michelfeit-Kika névváltáson és dübörgött a bolt. Az első emeletről, a korlát mellől egy pohár vörös bor mellett néztük az átrium földszinti „butik osztályán” és a pénztárak előtt kavargó vevőket. Fél óra után megszólalt: bővítjük az áruházat és építünk egy újat Budaörsön! Ismét az érzéseire hallgatott. De milyen alapon döntött így? – csodálkoztam. „Percenként számoltam a vevőket. Néztem, hogyan vannak felöltözve, mit vesznek. Ez alapján döntöttem.”
Néhány év múlva már az új áruház irodai ablakánál álltam. Délelőtt 11 volt. Kinéztem a parkolóra, megszámoltam a járműveket és +/-10 % pontossággal tudtam, mennyi lesz az áruházláncunk aznapi bevétele.
Ma már saját cégeimet építgetem (persze, csak kicsiben), de döntéseimnél hűen követem a tanultakat: Érzések és számok! Figyelj és gondolkodj! Így hozd meg a döntéseket!