Jelenlegi hely

Üvöltöttem a bécsi bank alelnökével

Simor András, az MNB volt elnöke, az EBRD volt első alelnöke
Simor András, az MNB volt elnöke, az EBRD volt első alelnöke
„Ha nem teljesítik a nekem tett ígéretüket, akkor én sem tudom az enyémet. Lehetetlenné válok…”

 

A kilencvenes évek elején korán megtanultuk, hogy alkalmazottként nem lehet igazán sok pénzt keresni, ahhoz tulajdonosnak kell lenni. Sokat töprengtünk azon, hogyan szerezhetnénk tulajdonrészt a brókercégben, ahol dolgoztunk. Ez szinte a lehetetlenséggel volt határos. Az egyik tulajdonosnak, egy bécsi banknak volt 50 százaléka, s ugyanennyi a pestinek is. Ha mi részt kapunk, mi lettünk volna a mérleg nyelve. Ez mindkét tulajdonosnak előnytelen lett volna. A részvényvásárlásunktól a magyar fél mereven elzárkózott. Ezért elmentem az osztrákokhoz, azzal a javaslattal, hogy vásárolják ki a Budapest Bank ötven százalékát, s adjanak belőle nekünk is. Tudtam, hogy vannak nézeteltérések a két bank között, nekik is érdekük, hogy többséget szerezzenek. Javaslatomat kedvezően fogadták.

S valóban, a BB nem sokkal később eladta az osztrákoknak a részét, így a Creditanstalt egyedüli tulajdonossá vált. Boldogan mentem ki Bécsbe, hogy akkor adjanak nekünk is tulajdont, ahogy megbeszéltük. A bank alelnökének patinás-elegáns faburkolatú irodájában tárgyaltunk. Meglepetésemre lakonikusan közölték, hogy nem adnak nekünk semmiféle tulajdonrészt. Ez a hűvös „nem” oly mértékben megdöbbentett, hogy üvölteni kezdtem az alelnökkel. Olyan hangon, amilyet aligha hallottak még azok az intarziás falak. Nemcsak ők lepődtek meg, én is. Nem szokásom a kiabálás. Nem is tudom, mi adott hozzá bátorságot. Talán mert azt éreztem, most minden tőlem függ, az otthon maradtak várakozása, reménye. Látszott, nincsenek hozzászokva ehhez a hanghoz, de a válaszuk továbbra is rendületlenül az volt: nem.

Némiképp lehiggadva, azt kértem, hadd beszéljek négyszemközt az alelnökkel. Azt mondtam neki: nézze, maguk tettek nekem egy ígéretet, én ennek nyomán ugyancsak megígértem valamit a kollégáimnak. Ha önök nem teljesítik a nekem tett ígéretüket, akkor én sem tudom az enyémet. Lehetetlenné válok, így nem tudok visszamenni, és a kollégáim szemébe nézni. Ha tehát nem tartják a szavukat, az útjaink szükségképpen elválnak. Persze, arról fogalmam sem volt, mit mondtam volna a többieknek, ha ő erre sajnálkozón széttárja a karját. Azt meg végképp nem tudtam, ez esetben mihez kezdtünk volna. Az alelnök rám nézett, s szinte könnyedén megjegyezte: „miért nem mondta, hogy ezt ilyen komolyan gondolja?”. Fölajánlotta, hogy megvásárolhatunk tizenkét százaléknyi részvényt, méghozzá hitelből, amit ők adnak nekünk. Kamatot fizettünk érte, de úgy éreztük, megéri.

A bécsi tárgyalás örök tanulsága számomra: vannak helyzetek, mikor az ember nem hátrálhat meg. Pedig én magam sem tudtam volna hova menni. Azt meg végképp nem lett volna könnyű elmondani a többieknek, hogy kikiabáltam őket az állásukból.