2009 júliusában tartották meg ez első TED-konferenciát Európában, Oxfordban. Egyedüli magyar vendégként én is jelen lehettem. Különleges hangulat uralja az ilyen konferenciákat, a Big Picture Thinking-atmoszférája. A világ nagy dolgairól elmélkednek a jelenlévők, nagyon alapos, mély tudás árad szavaikból. Napjainkban Harari friss 3. könyvének egy mondata fejezi ki leginkább, miért fontos a TED-világ: „lényegtelen információkkal elárasztott világunkban a tisztánlátás hatalom.”
Három napig voltam ott, de már a második napon furcsán éreztem magam. Valami nagyon hatott rám, valamitől az egész kellemes volt, valamitől azt érezte az ember, igen, most fontos helyen van, értékes emberekkel. És ő is ebbe a csapatba tartozik. Az egyik nap ebédjén hirtelen beugrott, mitől is alakult ki ez az érzés bennem: a tisztelet folyamatos jelenlététől. Hogy ez így megfoghatatlan? Igen, az. De érezni lehetett. Folyamatosan.
Az egyik szünet után a terembe visszaérve, egy videóval indult a következő előadás-sorozat, a Stand by Me sok évtizedes slágerével, amit a világ 10-12 két helyszínén vettek fel, ilyen távolságokban is együtt zenélő művészekkel. A pár perces felvétel végeén mintha angyal szállt volna át a termen, olyan hosszú csend lett. Nem volt kellemetlen. Ez már a közösségi érzés, az „együttvagyunk” jóleső pillanata volt, az igazi együttműködés csodája.
A rendezvény megnyitóján sütött a nap, gyönyörű idő volt. Én egy téglaszínű lenvászon zakóban jelentem meg, ami igazi „finom” darab volt. Szerettem. Hozzá fehér inget, farmert viseltem. Egy férfi lépett hozzám – a kitűzőjéről láttam, hogy ő Victor Chan, a Dalai Láma Központ alapítvány elnöke –, és gratulált. Ő csak annyit mondott, bátorság kell ahhoz, hogy valaki ilyen színű zakót viseljen. És ahhoz is, hogy felvállalja önmagát. Éreztem a tiszteletet, az elismerést a hangjában. Hosszasan és beavatóan beszélt nekem az alapítvány új terveiről. Kérdezett engem is, a budapesti idegent, a kölcsönös megbecsülés bizony ott volt beszélgetésünkben.
Másnap reggel egy hosszú tölgyfaasztalhoz ültem le reggelizni. Mint kiderült, Meg Ryan ült ott, s intett, van még bőven hely. Beszélgetni kezdtünk. Elmondta, miért fontos neki az ilyen rendezvény. És ő is őszintén érdeklődött felőle. Azt gondolom, hogy adtunk egymásnak érdekes, hasznos, továbbgondolandó témát.
A rendezvényen a „big picture thinking”, azaz a távlatos gondolkodás dominált. És az alkotó ember a tisztelete. Ez minden résztvevőnek kijárt. Kölcsönösen. Ez a tisztelet felemeli, jobbá teszi az embert. Ez az, amit én sokszor hiányolok itthon.