Mindent úgy kell elfogadni, ahogy van – vontam le a következtetést még 1990-ben, amikor a japánokkal kezdtem dolgozni. Előtte európai cégekkel álltam kapcsolatban, főleg németekkel, az ő gondolkodásuk nem okozott meglepetést. A távol-keleti kultúráról viszont semmit nem tudtam.
1990-ben úgy alakult, hogy a rendszerváltás pillanatában én lettem a Honda első kelet-európai importőre Magyarországon. Ez volt az első japán autómárka, amelyik megjelent nálunk. Kezdetben évente négyszer-ötször is kiutaztam Japánba, mindig egy-egy hétre, amit végig tárgyalással töltöttünk. Reggel 9-től este 8-ig, kis szünetekkel. A japánok nagyon megnézték, kivel kötnek importőri szerződést, utána meg az volt fontos nekik, hogy mindenről tájékoztassanak, betanítsanak, minden szabályt részletesen végigvegyenek velem, s azokat be is tartassák. Nem siettek, a pontos, alapos munkavégzés jellemző (volt) rájuk.
Az első tárgyaláson – és utána szinte mindig – 6-7 ember ült velem szemben. Én egyedül mentem, mint a magyar Honda-importőr cég tulajdonosa, vezetője. Már ez a felállás is feszélyezett egy kicsit. A túlerő nem tesz jót egy tárgyalás kiegyensúlyozott menetének, gondoltam, de tudomásul vettem, hiszen én akartam forgalmazni az autóikat,. A tárgyalópartnerek bemutatkoztak, de ha nem mondták volna, akkor is egyértelműen kiderült, ki is a főnök a csapatban. Középen ült, a többiek az ő véleményét figyelték. Aztán amikor intett, akkor hirtelen japánra váltottak, és elkezdtek egymással beszélgetni. Mintha én ott sem lettem volna. Hosszú percekig tartott ez így. Én egyre kínosabban éreztem magam, mivel fogalmam sem volt, hogy mi történik, mi az, amit azonnal meg kell beszélniük úgy, hogy én ne értsek abból semmit. Köhintettem, a papírokkal zörögve próbáltam jelezni, hogy ott vagyok. Hatástalanul. Aztán egyszer csak befejezték a vitát, s angolra váltva, mintha mi sem történt volna, tárgyaltunk tovább. Ez rendszeresen előfordult. Tudomásul kellett vennem.
Amikor a következő tárgyalásra érkeztem Japánba, erre is felkészültem. Vittem magammal egy könyvet, s amikor ők egymás között japánul konzultáltak, én feltűnően olvastam. Azt gondoltam, talán észbe kapnak, és megszűnik ez a japán nyelvű közjáték. Nem így történt. Én elkönyveltem, hogy ők így tárgyalnak, ők meg tudomásul vették, hogy én meg tárgyalás közben olvasok. Az üzlet megköttetett, megkedveltük és értékeltük egymást. Ma is tart az üzlet. És már kicsit jobban ismerem a keleti népek gondolkodását. Nemcsak a japánokét, kínai cégekkel is többször volt üzleti kapcsolatom. Megtanultam, ha olyannak fogadjuk el a másikat, amilyen, akkor működik a közös munka. Csodálkozni lehet, a másik megváltozását várni reménytelen.