Édesapám intelmei a régmúltból: „Fiam, ha bajba kerülsz, mindig van egy kiút. Készíts nyakkendőt. (Én ?!....) Igen! Magyarországon legalább 4 -5 millió férfi él. Ebből vond le az öregeket, a gyerekeket, és azokat, akik fütyülnek a nyakkendőre. De még így is marad legalább 500.000 ember! Hogy kik hordanak nyakkendőt? És mikor? Ünnepeken, születésnapon, névnapon, keresztelőn, temetésen, színházban, bálokon, elegáns étteremben, az üzleti életben és akkor még nem beszéltünk a katonákról, a rendőrökről, a postásokról, a vámosokról, és még sok más egyenruhásról. Érted!? Ehhez add hozzá, hogy mindenkinek van legalább 10 -15 darab a szekrényében. És a divat mindig változik. Ebből mindig meg lehet élni!”
És igaza lett. Egyszer tényleg bajba kerültem… Még 1985-ban ipari kerámiagyártással kezdtem mellékvállalkozásban foglalkozni. Annyira bejött az üzlet, hogy német partnerünk megbízott bennünket, hogy München mellett építsük fel és üzemeltessük az új üzemét. Öt éves munkavállalási engedélyt kaptam, ami maga volt a csoda. Már láttam magam előtt a jövőt, hogy márka milliókat fogok keresni…
Csakhogy… Két hete dolgoztam kint, amikor egy súlyosnak látszó autóbalesetet szenvedtem. Nem volt más választásom, vissza kellett jönni. És akkor eszembe jutottak édesapám szavai… Ha baj van… Édesanyám varrónő volt, én meg ruhaipari technikus. Családi kupaktanácsot tartottunk, anyám, fiam, és én. Fiamat is megkérdeztem ugyanis, hogy akar-e velem dolgozni? Mire visszakérdezett: ok, de… Milyen anyagból? Ki varrja meg? Ki veszi meg? Csak annyit mondtam: majd megoldjuk. Németországban már kiválasztottam egy finom, vékony, selyem típusú poliészter alapanyagot… Kapcsolatokkal megszerveztem a behozatalt, akkor már csak varrónők kellettek. Lettek. A fiam szállított, villamoson, buszon, Zsigulin hozta-vitte az anyagot, vagy a készárut. Évfolyamtársai vasaltak, csomagoltak. Az üzlet látványosan növekedett, volt olyan év, amikor több mint háromszázezer nyakkendőt gyártottunk. A Roland Divatház tehát beindult.
Nem tudom, hány nyakkendőnél tartanánk ma, ha nem jelent volna meg a kínai konkurencia. Velük nem lehetett versenyezni. De talán ez így volt jó. Ruházati cikkeket kezdtünk forgalmazni, világmárkákat hoztunk be. A fiam értette, érti az idők szavát, így én lassan kivonultam a napi munkából. Ma már ő a főnök, a menyem a pénzügyi vezető, a legnagyobb unokám pedig márkaigazgató. A lányom is ruházati szakmában dolgozik, egy nagy európai cég budapesti üzletének igazgatója. Ez már egy ruhaipari dinasztia!
S hogy mi lett a nyakkendővel? Forgalmazzuk, de én már nem merném azt mondani a fiamnak, hogy ha bajba kerül, akkor… Már nem a mi nyakkendőnké a világ.