Kamionos sztrájk volt a 2010-es évek elején Olaszországban. Mi éppen akkor jöttünk vissza egy üzleti útról, és élveztük, hogy az autópályák szinte üresek voltak a szokásos nagy járművek nélkül. Akadálytalanul hasítottunk az úton.
Egy idő után úgy döntöttünk, ideje lenne tankolni. Elkezdtük figyelni a kiírásokat, mikor érünk a legközelebbi benzinkúthoz. Pár kilométerre volt, ideálisnak tűnt ez a távolság. Csakhogy… Akkor vettük észre, hogy lesz ugyan benzinkút, csak éppen üzemanyag nem kapható. Na de ilyet! – gondoltuk, és suhantunk tovább, a következő sem volt túl messze, addig bőven kitartott a tankban lévő benzin. Ott sem lehetett vásárolni. És a harmadiknál sem. Ekkor azonban már éreztük, ebből baj lesz, így nem jutunk el a szlovén határig sem.
Gyorsan letértünk az autópályáról – ez Palmanovanál történt –, hogy majd egy kisebb kútnál tankolunk. Az elsőhöz begurultunk. Még ki sem szálltunk, már intett egy alkalmazott, hogy nincs benzin. A sztrájk miatt ők sem kaptak. Megmakacsoltuk magunkat, s elmagyaráztuk, márpedig mi innen el nem megyünk benzin nélkül. Úgyse jutnánk messzire. Ha kell, ott éjszakázunk a kocsiban. Ebben maradtunk.
Múltak az órák. Néha megjelent egy-egy személygépkocsi, nem tankolni, csak vásárolni. Próbáltuk őket rábeszélni, adjanak 5 litert, literenként akár már 50 eurót is hajlandó lettünk volna fizetni. Volt, aki meg sem hallgatott, más meg azután mondott nemet, hogy meghallotta az elképesztően magas árat. Még ennyiért sem adtak. Bizonyára ők sem tudták, mennyi ideig kell kitartaniuk a meglévő üzemanyaggal.
Végigvettük milyen lehetőségeink vannak még. Eszünkbe jutott, hogy trélert kellene rendelni, ami elvisz bennünket legalább a szlovén határig, onnan meg egy másikat, amelyik a benzinkútig szállít. Először Szlovéniából akartunk rendelni, de kiderült, hogy Olaszországban csak olasz trélerek szállíthatnak. Már az is jó lett volna, ha csak a határig eljutunk, ott majd áttoljuk a kocsit, aztán majd meglátjuk. Vadul telefonálgatni kezdtünk, kapcsoltak, továbbkapcsoltak, de sehogysem jutottunk előbbre. Márpedig mi ezt megoldjuk, mondogattuk egymásnak, miközben egyre fáradtabbak, reménytelenebbek lettünk.
Esteledett. Akkor a benzinkutas kopogott a kocsi ablakán. Na, nem azért, hogy eladjon nekünk benzint, hanem egy jó tanáccsal szolgált. Nézzük meg a benzincsövet, tankolás után sokszor maradni szokott még valamennyi a csőben. Azonnal kipróbáltuk. És tényleg: 3 litert ki tudtunk még „facsarni”, amivel már átjuthattunk a határon.
Megkönnyebbültünk. Azóta ahányszor nehéz helyzet adódik a cégnél – vagy máshol – mindig azt mondjuk: nézzük meg, nem maradt-e még egy kis benzin a csőben? Mindig van.