Jelenlegi hely

Megpróbáltatások egy repülőtéren

Tímár Béla, a Di-Care Zrt. vezérigazgatója
Tímár Béla, Di-Care Zrt., 365 üzleti történet
„Elkezdtem kiabálni, hogy várjanak, mert én kiszállok. Többen azt hitték, pánikrohamom van.”

 

Még 1996-ban történt, amikor először jártam üzleti úton az Egyesült Államokban. Budapestről a Malév járatával repültem New Yorkig és onnan tovább egy belföldi járattal, Cleveland-be.

A Malév gép, amit az amerikai repülésirányítók Blue Nose-nak (kék orrnak) becéztek a jellegzetes orrfestése okán, szépen landolt a JFK-n. Az útlevél-ellenőrzés kiegészült egy alapos kérdez-felelek „játékkal”. A tét ilyenkor az, hogy az egyszerű földi halandó utas meggyőzze a bevándorlási hivatal munkatársát, hogy nem akar illegálisan munkát vállalni, sem a vízum lejárta után az USA-ban maradni. Ezek az emberek nagyon büszkék a munkájukra, ezért teljes meggyőződéssel védik a hazájukat a rossz szándékú bevándorlóktól. Jogukban áll a „kihallgatás” után megtagadni a beutazást a nemkívánatos elemektől. Megkaptam a pecsétet és bebocsátást nyertem a korlátlan lehetőségek hazájába. Egy nagy amerikai multinacionális cégnél dolgoztam, ez nyilvánvalóan könnyített a helyzetemen.

Nemsokára elkezdődött a beszállás. Kiengedtek a kapun a szabadba, ahol két kisbusz állt. Hezitáltam, majd beszálltam abba, amelyikben kevesebben ültek. A busszal kimentünk a géphez, föl a lépcsőn és a kézipoggyászt feltettem a csomagtartóba, a télikabátomat és a zakómat is, majd kényelmesen elhelyezkedtem az 5A ülésen. Miután mindenki elfoglalta a helyét, a légi kisasszony jó repülést kívánt Bostonba. Megkérdeztem a szomszédomat, ez a gép tényleg Bostonba repül? Bólogatott, mire én el kezdtem kiabálni, hogy várjanak, mert én kiszállok. Többen azt hitték pánik rohamom van, de a magas fekete hölgy most először megnézte a beszállókártyámat és konstatálta, nem erre a járatra szól a jegyem. Kezemben a kézitáskával, zakóval, kabáttal egy szál ingben lementem a lépcsőn és ott álltam a betonon.

Most mit tegyek? Megláttam egy közeledő csomagszállító targoncát. Ráordítottam, hogy melyik a clevelandi gép. Megállt, válaszolt, hogy innen kb. 600 méter, de mindjárt indul, üljek fel a csomagok tetejére és elvisz. Felpattantam a bőröndökre, és az afro-amerikai srác kihozta a targoncából a maximumot. A másik géphez közeledve integetni kezdett. A gép ajtajában álló stewart észrevett minket és mutogatott, hogy siessünk. Leugrottam és rohantam fel a lépcsőn, hónom alatt a sok cuccal. A gépben ott várt az üres 5A ülés. A hideg ellenére izzadtan belerogytam az ülésbe. Ekkor odajött a szintén színes bőrű stewart, és megkérdezte jól vagyok-e és kérek-e egy üdítőt. Hálásan bólintottam. Hozta a poharat, az üdítőt és úgy, hogy a többi utas ne lássa, letett mellé egy féldecis Bourbont, majd rám kacsintott és azt mondta: szüksége van rá.

Igaz, ő sem nézte meg a beszálló kártyám, de ezzel a géppel végül eljutottam Clevelandbe.