Tíz évig voltam pedagógus, ebből néhány év a rendszerváltás utánra esett. Megtanultam értékelni a tehetséges, értékes, többre vágyó embereket – legyenek azok tanárok, más alkalmazottak vagy diákok –, mert velük együtt volt érdekes, izgalmas, szeretnivaló ez a pálya. A kedvenc munkatársak között volt Mária néni, a takarító, aki a belső irodákat takarította, ezért különösen nagy tisztelet övezte. Amikor jött, mindig meghívtuk egy kávéra. Elfogadta, de soha nem ült le közénk, ezért inkább mi álltunk fel, hogy beszélgetni tudjunk. Jó volt őt hallgatni. Világosan, egyszerűen mondta el véleményét a világról, vagy éppen az iskolában látottakról.
Egyik karácsony előtt kissé lazábban ünnepeltünk, mint máskor. A rákövetkező hétfőn én voltam az ügyeletes, és kissé feszélyezetten vártam, vajon mit szól Mária néni a nagy rendetlenséghez. Ezt leszámítva, élveztem a nagy csendet, hogy senki nem zavar, nyugodtan lehet dolgozni, olvasni. Azt gondoltam, jó lenne máskor is ez a nyugalom… Akkor jött Mária néni, gondoltam, ő se bánja, ha nem kell tanárokat, gyerekeket kerülgetnie, könnyebb az üres termeket is takarítani. Tévedtem. Mária néni nem így látta az üres iskolát. „Nem ér semmit egy ilyen szép nagy épület, ha nincsenek benne a gyerekek, ha nincs benne élet” – mondta, majd ment tovább. Az ünneplés utáni rendetlenségre egy szava sem volt. Meglepett ez a mondat. Bölcs, és nagyon mély volt. Egy pillanatra még el is szégyelltem magam, hogy nekem a kényelmi szempontok fontosabbak, mint a diákok.
Persze, nem voltak fontosabbak, csak néha jól esik a csend. De sokszor eszembe jut Mária néni mondata, amikor azt tapasztaltam, hogy valami kiüresedik. Az iskola után pár évet a közigazgatásban dolgoztam, majd oktatási vállalkozásokat irányítottam. Ott már élesebben merült fel, milyen áldozatokat lehet, és kell hozni, hogy ezek a vállalkozások nyereségesek legyenek. Akkor már bőven benne voltunk az újkori piacgazdaságban, a profitszempontok sokszor győzedelmeskedtek minden egyéb megfontoláson. Az oktatási vállalkozásokban is. Ha nincs nyereség, nincs miből fenntartani az intézményt, a vállalkozást. Ám ha a nyereségéért megalkuszunk a tartalomban, ha lemondunk egy-egy oktatási létesítmény éltetőiről, a tanulókról, akkor a lényeget, az életet veszítjük el.
Próbálok egyensúlyozni a nyereség és az érték között. Szerencsére, sokszor együtt járt a kettő, azaz az érték is megmaradt, és profit is volt. De voltak nehéz helyzetek. Néha jó lett volna kényelmesen a profit javára billenteni a döntést. Sőt, néha így is tettünk… Ám utána nem éreztük jól magunkat. Az üzleti siker csak gyenge kárpótlás lehet azért, ha elveszítjük az adott munka lényegét. Ez esetben a tanulókat.