A cégvezetés sok-sok mozaikból áll össze egy egésszé. Néhány ilyet idéznék fel, bár látszólag nincs túl közük az üzlethez, a vállalatirányításhoz, valójában azonban nagyon is.
Egy vezető, főleg ha nő az illető, a legváratlanabb helyzetben tudja meg, milyen jó is valójában. A kétezres évek elején az amerikai tulajdonú Bristol-Myers Squibb Kft-nél dolgoztam, az egyik divízió vezetőjeként. Feszített tervet kellett teljesítenie az egész vállalatnak, de ez csak nekünk sikerült. Azt hittem, nagy elismerésben lesz részünk. Tévedtem. Senki nem szólt semmit. Tudomásul vették, hogy ez így van jól. Egyik nap a svéd főnökömmel egy külső helyszínre mentem az én kocsimmal, ezért én vezettem. Egy nagyon szűk parkolóhelyre kellett beállni. Elsőre sikerült. Mindenfajta tili-toli nélkül. Pont úgy, ahogy egy profi is csinálta volna. Én is meglepődtem, a főnökömnek meg szó szerint leesett az álla. Először csak bámult, szóhoz sem tudott jutni, majd csak ennyit mondott: „nahát, Katalin! Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól tudsz vezetni!” Se előtte, se utána nem kaptam tőle ilyen dicséretet. De ezzel az egy parkolással nagyot nőttem a szemében.
A rendszerváltás környékén Romániában voltam üzleti úton. Partnereink este elvittek egy nagyon előkelő étterembe, hogy az egész napos tárgyalást laza vacsorával zárjuk le. A ruhatárban egy tábla figyelmeztetett arra, hogy mielőtt az étterembe lépnénk, a fegyvert és a mobiltelefont le kell adnunk. Hogy ez utóbbit miért? Talán ők már akkor tudták, hogy mobiltelefonnal is le lehet hallgatni embereket, meg felvételeket lehet készíteni. Nálunk akkor még nem volt ilyen fejlett az információtechnika. És akkora fegyverarzenált sem láttam korábban, mint amit ott összegyűjtöttek…
Vitaminokat mentem reklámozni egyszer Moszkvába. Egy ottani médiaügynökségnél volt reggel megbeszélésem, ahol megbeszéltük volna, mi a leghatásosabb, legeredményesebb hirdetési módszer, eszköz. Még a szállodában voltam, amikor rám telefonáltak, hogy elindultam-e már. Amikor kiderült, hogy nem, nagy sóhaj hallatszott a vonal túlsó végéről. Jó, akkor ne is induljak – mondták. Lelőtték az ügynökség vezetőjét, nincs kivel tárgyalnom.
Nálunk a családban az elmúlt 200 évben, 1808 óta mindenki jogász volt (kivéve a dédapámat, aki Bécsben volt tüdőgyógyász). Az apám dolgozószobájában generációkra visszamenőleg ott lógtak a falon a bekeretezett diplomák. Én szakítottam a hagyománnyal, a „közgázra” mentem. Némi fenntartással, elfogadták. Amikor elvégeztem, büszkén mutattam a jeles diplomámat. Az apám a kezébe vette a keményfedelű könyvecskét, tanácstalanul forgatta, kinyitotta, bezárta, majd csak ennyit mondott: „Csak tudnám, miből fogsz megélni? Hiszen ezt még a falra sem lehet kiakasztani…”