Kísérletbe kezdtünk unokatestvéremmel 2017 végén. Mindketten szinglik voltunk, ezen (is) akartunk változtatni. Több embert szerettünk volna megismerni, azt próbálgattuk, melyek a legeredményesebb módszerek. A neten begyűjtöttük a szükséges „szakirodalmat”, így aztán elméletileg felvértezve kezdtünk akcióba.
Először is saját komfortzónánkat kellett tágítani, azaz saját ellenállásunkon túljutni. A reggeleket hidegzuhannyal kezdtük – eleinte rossz volt, végül megmaradt napi rutinnak. Utána összeállítottunk egy listát azon kellemetlenségekről, amelyeket a kísérletünkben alkalmazni kívántunk.
Ki is próbáltuk ezeket. Tapsolva sétáltunk például az utcán, köszönve mindenkinek, vagy éppen rámosolyogtunk az emberekre. Figyeltük a hatást. A mosoly mosolyt szült, a tapsolásra meg kíváncsi érdeklődés volt a reakció vagy éppen semmi. Egy másik alkalommal a szembejövők ruháját dicsértük. Általában kedves köszönöm volt a válasz. Volt, hogy hosszú vicc mesélésébe kezdtünk, amiről csak mi tudtuk, hogy semmi értelme nincs. Egy ideig tűrték, aztán színt vallottunk: ismerkedni akartunk.
Megfigyeltük, hogy az embereket általában nem érdekli, mi van körülöttük. Rohannak, egyik feladatból zuhannak a másikba, egyik percből a következőbe, s közben ügyet sem vetnek arra, mi történik körülöttük. Ám ha belépünk a világukba, és pár pillanatra „kihozzuk” őket onnan, akkor másként viselkednek. Hetven százalékban pozitívan. Az jelentett csak nehézséget, hogy gyanakodva kérdezték, mit akarunk eladni vagy kérni. Hihetetlenül hangzott, hogy semmit, csupán beszélgetni szeretnénk. Amikor ez bebizonyosodott, megtört a jég.
Nálam ez a módszer eredménnyel járt: 2018 augusztusában a Deák téren megláttam egy lányt, aki egy aktszobor alatt várt valakire. Odaléptem hozzá, s megkérdeztem, tudja-e, milyen szobor van felette. Felnézett, elnevette magát. Beszélgetni kezdtünk, amit alig egy perc múlva félbeszakított barátnője érkezése, számot cseréltünk. Másnap felvette a telefonomat, idén december 13-ra várjuk kislányunk születését…
Hogy kerül egy ilyen történet az üzleti sztorik közé? Egyszerűen: ahogy én megváltoztam, tágítottam korábbi komfortzónám keretein, úgy változtam meg vezetőként is. Ott is arra törekedtem, hogy nyitottabb legyek, a hirtelen felmerülő lehetőségeknél ne tétovázzak, hanem cselekedjek. Ilyenkor eszembe jut a Deák téri ismerkedés… Ha akkor ott nem lépek azonnal, ki tudja, hol tartanék most…Magánkísérletemből megtanultam, a legrosszabb a „mi lett volna, ha…” érzése, utólag. Nem szabad őrlődni, hosszan tépelődni, mert a lehetőség elszáll. Az adott pillanatban képességeink szerinti legjobbat kell nyújtani. Ha sikerül… Nos, ez az érzés sok komfortzóna átlépést megér!