Nyitány
A mai napig előfordul, hogy ex-CEO-ként mutatnak be üzleti eseményeken annak ellenére, hogy vezérigazgatóként utoljára mintegy 10 éve léptem ki a CIB Bank székházának kapuján. Bár kézenfekvő lenne, történetet mégsem ebből a korszakból választottam, hanem egy egészen más világból… Történt ugyanis, hogy nem sokkal előbb említett megbízatásom lejártát követően felkérést kaptam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, azaz a Zeneakadémia akkori rektorától, Batta András zenetörténész professzortól az intézmény főigazgatói posztjának betöltésére.
Első felvonás
A munkába állásomat megelőző napok egyikén éppen tanszékvezetői értekezlet volt, úgyhogy rektor úr kihasználta az alkalmat bemutatásomra. Hosszan méltatott, majd a legnagyobb jóindulattal elkövetett egy óriási hibát. Azt találta ugyanis mondani a méltán nagynevű művészeknek, tudósoknak, hogy ezúttal az egyetem támogató területeinek élére végre olyan ember kerül, aki „a mi szintünk”. Egy pillanat alatt megfagyott a levegő, az erős diplomáciai érzékkel megáldottak igyekeztek semleges arcot vágni. Nem úgy Marton Éva, az évtizedek óta világszerte ünnepelt operaénekes. Ő ugyanis egy olyan grimaszt vágott, amitől a gyengébb lelkületűek haladéktalanul elindulnak a Dunába vetni magukat, majd enyhén megsemmisítő hangon hozzátette: meglátjuk.
Második felvonás
Néhány hónap munkában töltött időszak után odáig gyorsult a pályázati folyamat, hogy a Szenátus előtt prezentálhattam elképzeléseimet. Nyolc szóra építettem rövid fellépésemet (Célok – Determinációk – Előnyök – Furcsaságok – Gátak – Akciók – Hagyomány – Csoda), egy-egy percet beszéltem mindegyikről, majd jeleztem: nem számítok rá, hogy sok minden megmarad gondolataimból, ám abban biztos vagyok, hogy a kulcsszavak kezdőbetűit sohasem felejtik el. Egy pillanat néma csend után felcsattant a taps – ha nem is C-dúrban… Az ülést követő forgolódásban egyszer csak odalépett hozzám Marton Éva, kezet nyújtott, gratulált.
Harmadik felvonás
Egy idő után nehezen viseltem a költségvetési szektor esetlegességeit, úgyhogy eljött a búcsú pillanata. Utolsó munkanapomon éppen ülésezett a Szenátus, kértem tíz percet, hogy beszámolhassak tevékenységünk eredményeiről. Tekintettel arra, hogy vezetőként nem lehet egyéni sikerekről beszélni, vezetőtársaimmal előre egyeztettem mondanivalómat, a Zeneakadémia művészeti-oktatási vezetői viszont ott hallották először a prezentációt. E rövid napirendi pont után nem sokkal Marton tanárnő jelezte rektor úrnak, hogy soron kívüli órája lesz, úgyhogy az ülés vége előtt el kell mennie. Fel is állt, ám mégsem az ajtó felé indult, hanem megkerülve az asztalt hozzám lépett és két puszival köszönt el.