Nem épp így gondoltam a pályaívemet a gazdasági válság előtti sikereink idején. Akkori terveim szerint ma már csak stratégiai dolgokkal kellene foglalkoznom, ehhez képest még mindig tevékenyen irányítom a rendszert.
Harmincas, negyvenes éveimet taposva egyre csak jöttek a nagy elismerések: itthon az év vállalkozója lettem, egyik autómárka kitüntetése követte a másikat, egészen a nemzetközi szintekig. Úgy fejlődtünk, hogy azt gondoltam: mire elérem a mostani koromat, bőven visszább vonulhatok az operatív vezetéstől. Azt vártam, hogy jól elketyeg majd a cég nélkülem is. A gazdasági válság azonban keresztbe tett.
Mi ugyan a recesszió súlyos évei alatt is kitartottunk – sok versenytársunkkal szemben bennünket nem fenyegetett összeomlás –, de a visszaesett eladások miatt az autókereskedelmi pálya vonzereje jelentősen csökkent. Akkor sem kerestek keveset az értékesítők, de mindenki tudta, hogy nehéz autót eladni. Ezért 2010 és 2015 között nem nagyon csatlakoztak hozzánk olyan tehetséges fiatalok, akikből mára vezető lehetne. És ez ma sem igazán változott, pedig a válsághoz képest, amikor mindenki menekült az ágazatból, most már vonzó is a pálya, a jövedelem sem rossz. Persze, mi a nehéz években is versenyképes szinten tartottuk a fizetéseket, épp ez volt a stratégiánk a válságkezelésre.
Az autópiac ma már ismét virágzik, a Hovány-csoport is jól teljesít. Vége lett a zord télnek. Ám amikor kisütött a nap, a korábban kiemelkedett vezetőim jó része – így vagy úgy – elszállingózott. Önálló vállalkozók lettek, sok mindenbe belevágtak. Alapvetően nincs is ezzel gond, az ember a saját útjára lép. Szinte mindegyikkel jó kapcsolatban maradtam, ha tudom, segítek is nekik. Csak az a gond, hogy nem nagyon tudom pótolni őket.
Nem egyszerű felfedezni a potenciális vezetőt, hiszen aki jó értékesítő, nem biztos, hogy jó menedzser is. A másik a bizalom. Sok idő kell, hogy kialakuljon. Rengeteg energia, mire észreveszed a tehetséget, közel engeded, megbízol benne. A régiek mind az én kezem alatt fejlődtek, majd az én vonalam ment tovább tőlük a következő szintekre. Mára viszont alig van olyan, aki ezt folytatni tudná. Így újra rajtam a sor. Járom az országban a képviseleteinket, és tréningezem a kollégákat. Másként nem megy. Lassan újra nagyobb hatalommal ruházom fel a márkaigazgatókat, de közben folyamatosan képzem is őket.
Így most dolgozom éjjel-nappal. Jól hasítunk, valahogy mindig kikerekedik a dolog. Vagy úgy, hogy én dolgozom többet, vagy valakit kiemelek egy posztra, és többet figyelek rá. És noha ma-holnap hatvan éves leszek, még mindig a kapitányi hídon állok. A Jóisten segítségével mindig meg tudom oldani a problémáimat. De… nem így terveztem.