A múlt év ismét komoly növekedést hozott a MAM-Hungária Kft. rendelésállományában. Azonban az eddigi esztendőktől eltérően, most már akkora volt a munkaerő-hiány, hogy az a megrendelések teljesítését is akadályozta. Tudtam, valamit tenni kell, mert a helyzet mindenkit stresszel.
Ahányszor lementem az üzembe, mindig azon törtem a fejem, honnan lehetne munkatársakat toborozni. Kavarogtak bennem a problémára gyógyírt jelentő gondolatok: munkaerő, munkaerő, munkaerő, hajtogattam magamban. Aztán egyik alkalommal, beugrott a megoldás: van nálunk elég dolgozó, csak nem ott, ahol most a legnagyobb szükség lenne rá! Hiába jönnek a megrendelések, ha nem tudunk határidőre szállítani. Mit ér a legjobb adminisztráció, ha nincs mit adminisztrálni?! Ha csak néhány alkalommal besegítenének a termelésbe, már jobb lenne a helyzet.
Tudtam, hogy hosszú távon nem ez a megoldás, de tűzoltásnak jó lenne egy ilyen segítség. Ötletemen a felső vezetés tagjai először meghökkentek, de végül úgy döntöttünk, hogy meghirdetjük az „irodai dolgozók a termelésben” akciónkat, aztán majd meglátjuk, milyen lesz a fogadtatása.
Összehívtuk az irodai munkát végző munkatársainkat, hogy tájékoztassuk őket. Újabb döbbenetet s összességében a következő reakciót tapasztaltam: hogyan végzik el az amúgy is tengernyi munkájukat? Azt javasoltam, hogy rangsorolják a teendőket, biztosan találnak olyan feladatot, amit hátrébb lehetne tenni, így nyernek hetente pár szabad órát. Megpróbáltam tudatosítani, hogy ha nem lesz elég termék, nem lesz mit kiszállítani, nem lesz szükség az irodai munkára sem. A végén megegyeztünk, hogy három hónapon át mindenki heti négy órában besegít a gyártósori munkavégzésbe. A felső vezetés tagjai jó példával jártak elöl. Én is beszálltam az akcióba. Nem bántam meg.
Az ötletnek volt némi termelékenységi hozadéka, de nem is ez jelentette a legnagyobb hasznot. Az fontosabbnak bizonyult, hogy az irodában dolgozók közelebb kerültek a termeléshez, megértették kollégáik gondolkodását, problémáját, megtapasztalhatták, milyen nehéz a munka a gyártósor területén. Sok olyan ötletet hallottunk, amelyeket később meg is valósítottunk. Sőt, ami a leglényegesebb: összerázódott a csapat.
Az akciónk után többen javasolták, hogy ne hagyjuk abba ezt a közös munkát. Most már nem hetente, hanem negyedévente dolgozunk négy órát a termelésben, hiszen már nincs munkaerőgondunk. Csökkent az elvándorlás, s híre ment a kezdeményezésünknek is, újra sokan jelentkeznek hozzánk. Ez a néhány óra is segít abban, hogy az íróasztal mellett is tudjuk: a termelés a lényeg. A mi munkánk is csak akkor lehet eredményes, ha ott megy minden, mint a karikacsapás.