Tudtommal ritka jelenség a világban, amikor egy kereskedő embert oly mértékben megérint a kultúrában zajló értékteremtő folyamat, hogy profitorientált lapkiadó szektorát maga mögött hagyva, a semmiből megalapítja egy ország első magán tánctársulatát, és napi 24 órában kizárólag ezzel foglalkozva elkezdi egy magyar koreográfus és a mögé záró 22 táncművész brand-jét építeni.
Az utat az tette roppant izgalmassá, hogy nincs követendő minta. A szektor menthetetlenül a közszféra normatívái mentén működik. Mi az, ami ilyenkor napi szinten mégis inspirálja és építi az ember hitét és meggyőződését számtalan csata közepette? Például az, amikor estéről estére beül a legfőbb ítész, a nézői közé, mint egy a sok közül, és az élmény átadásán keresztül figyelve a közönség reakcióit, önnön maga is töltődik. Így a történet fókuszában jelen esetben nem a pénz áll – bár az sem mellékes – hanem hitünk, meggyőződésünk és időnként elfeledett gyökereink megőrzése. Jelen esetben a tánc formanyelvén. Ehhez kell megteremteni a működés gazdasági alapjait.
Digitalizált világunkban egy kis magyar csapat pajzs, pöröly és kard nélkül megpróbálja felvenni az élménytérben zajló csatát Thorral, Vasemberrel és Hulk-kal, ahol az elmúlt 18 évben 2240 este már csatát is nyertek. Elkérni az emberek szabadidejét és ezért még pénzt is fizettetni, felelősség. Mindezt tenni egy olyan országban, ahol ebből a kettőből párhuzamos együtt állásban amúgy roppant kevés áll a rendelkezésre, az pedig hihetetlenül nagy felelősség. Szolgáltatni kell, a nemzet jóérzésének és töltődésének mezsgyéje mentén maradva. Kell, hogy az új felnövekvő generáció számára legyenek olyan újkori hungarikum csodák, akikre megosztottság nélkül lehet büszke egy egész nemzet? Igen, kell, mert ahogy egyszer Törőcsik Mariska mondta nekem: „Tiborkám, vacsoracsatázó celebekből nem lesznek új magyar hungarikonok!” Mivel sajnos hal ki a nagy generáció, a felelősség és a tettek szükségessége menthetetlenül miránk terhelődik. Tehát generációnknak csak azt tudom kívánni, hogy a még előttünk álló elvégzendő feladatokat ne teherként, hanem hivatástudattal kihívásként éljük meg. Mert ez a fajta szemlélet jövőt ment, inspirál, példát mutat, és remélem, hosszú életet eredményez.
Ambícióimmal mára szakterületemen szinte monopolhelyzetben vagyok, ami gyakran egyenlő a magányossággal. Megvallom, vágyom arra, hogy ez feloldódjon, többen legyünk többek, mert amikor ez volumenében bekövetkezik, az egy önnön maga és utódai iránt igényes kultúrnemzet jövőkép vízióját vetítené maga elé. Hogy mire adjuk oda az időnket, az üzenetet küld rólunk. Hogy miből kívánunk testileg, lelkileg, szellemileg gyarapodni, az is. Én így döntöttem.