Jelenlegi hely

Hol a szabadság mostanában?

Bánkuti Edit, a CSOM-2001. Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. alapító ügyvezetője
Bánkuti Edit, a CSOM-2001. Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. alapító ügyvezetője
„Tudtuk, ebből baj lesz. Tehetetlenek voltunk. Úgy láttuk, innen menekülni kell.”

 

Alkalmazottként szabad igazán az ember. A munkaidő után hazamegy, s nem törődik többet a feladatokkal. Néha ma is nosztalgiával emlékszem azokra a szép, gondtalan alkalmazotti évekre. Soha nem akartam vállalkozó lenni. Aztán mégis…

Huszonéves koromban egy magyar-izraeli vegyesvállalatnál dolgoztam. Megbecsültek. Én is sokra tartottam a tulajdonost, aki egyszer felajánlotta nekem s egy kollégámnak, hogy mi is tulajdonosok lehetünk. Szüleim vidéki házát eladtuk, akkor ez 5 százaléknyi részesedést jelentett, kollégám hitelfelvétele meg 3 százalékot. Úgy láttuk, jól megy a vállalkozás, megfogtuk az Isten lábát ezzel a befektetéssel.

Tévedtünk. Egy dologgal ugyanis nem számoltunk: ez a kis tulajdonrész semmire sem jó. A döntésekbe nem szólhattunk bele, akkor sem, amikor láttuk, a főtulajdonossal elszaladt a ló, rossz pályára vitte a céget. Tudtuk, ebből baj lesz. Tehetetlenek voltunk. Úgy láttuk, innen menekülni kell. Elhatároztuk, hogy mi ketten és egy beszállító saját céget alapítunk. Hamarosan egy ügyvédnél találkoztunk, hogy aláírjuk a szerződést. Mindenki két milliót adott a cégbe. Adott volna…

Az ügyvéd felolvasta az aláírandó szerződést, amikor a kollégám azt mondta: ő mégsem szállna be a vállalkozásba. Elnézést hebegett, és távozott. Megfagyott a levegő a szobában. Ekkor a beszállító szólalt meg: ő is inkább kívül maradna, de mindenben segít. És ő is elment. Kínos csend maradt utána. Az ügyvéd nem tudta, mit mondjon, mit tegyen, én sem. Aztán csak annyit tudtam kinyögni: megcsinálom egyedül is. A család és a barátok segítettek.

Majdnem húszéves ez az akkor kínkeservesen megalapított cég, s ha eszembe jutnak ezek a pillanatok, végig fut a hátamon a hideg, s nem értem, hogyan mertem belevágni? Ott kellett hagynom az előző helyet, elbuktam a befektetett pénzt, és nem is akartam én igazán vállalkozni…  A beszállító tartotta a szavát: kezdetben kéthónapos haladékot kaptam az áru fizetésére. Az ő raktárát és irodáját béreltük, aztán amikor eladta, mi lettünk a vevők. Később a fizetésnél is keményebb feltételek jöttek, de akkor már megerősödtünk. Így még azt is túléltük, amikor egy éppenhogy átvett szállítmányt teljes egészében elloptak. A szállító megértette szorult helyzetünket, adott haladékot. Ez a bizalom akkor a túlélést jelentette…

Vajon most is úgy gondolom, hogy jobb alkalmazottnak lenni, mint vállalkozónak? Már árnyaltabban látom a helyzetet. Majd’ másfél milliárdos forgalom, több mint húsz alkalmazott van a „dicsőség” oldalon. Erre büszke vagyok. A másik oldalon viszont a véget nem érő felelősség, az állandóan megoldandó feladatok, a vég nélküli munka.  Nehéz. De most már tudom, gondtalanabb lennék alkalmazottként, de szabadabb biztosan nem. És boldogabb sem.