Két apró történet, régiek, de feledhetetlenek. Nekem.
Talán emlékeznek még a Plusssz pezsgőtablettára, ami az első ilyen termék volt Magyarországon? Mi kezdtük el gyártani, a Pharmavittal. 1987-ben még kezdő munkatárs voltam a Chinoinban. Hittem a pezsgőtablettában, s hogy a Chinoinnak gyártania kell, mert nagy fantázia van benne. Egy svájci cég adta volna a technológiát, de ehhez létre kellett még hozni egy vegyes vállalatot, a Pharmavitet. Nagy nehezen elértük, hogy az igazgatóság napirendre tűzze a témát. Két nappal előtte derült ki, hogy a svájci partner által aláírt előszerződés nélkül a magyar igazgatóság nem fog dönteni. Akkoriban, még a rendszerváltás előtt, nem volt könnyű Nyugat-Európába utazni, vízum, és valuta kellett. És a közlekedés se volt egyszerű, keveseknek volt autója.
Gyors szervezésbe kezdtünk. Kiderült, hogy a vezérigazgató személyi titkára tud autót vezetni, de nem volt autója. Egy német ismerősünk bérelt autót és neki volt valutája, a vízumot meg részben megoldottuk. Így hárman vágtunk neki másnap délután az útnak, éjjel 3-ra értünk az olasz-svájci határra. Odahívtuk a svájci cég képviselőjét. Nagyon morgott, hogy lehetne ezt másként is csinálni, de azért a kocsi tetején aláírta a szerződést. Nekünk ugyanis svájci vízumunk nem volt, nem mehettünk tovább. Időben visszaértünk, így az igazgatósági ülést aláírt szerződéssel kezdhettük.
1988 őszén már gyártottuk is a pezsgőtablettát. Ez se ment könnyen. Három műszakban dolgoztunk, de gyakran leálltunk, a technológia nedvesség-érzékeny volt, s nem tudtuk, hogyan tartsuk folyamatosan szárazon az anyagot a fémsilókban. Egy idő után a cukor leragadt, leállt az egész gyár. A termelési részleg tehetetlen volt. Én sem értettem a technológiához, de kértem, próbálják lazítani a port, vagy szedjék ki a cukrot a silóból és kint lazítsák fel, hogy levegőzzön, száradjon. Csakhogy ez nem volt egyszerű művelet. Le kellett menni a tartályba. Ezt senki nem vállalta. Beöltöztem hát én egy anorákba és lemásztam. Fél óra múlva újra indult a gyártás. Nagy tapsot kapott a mentőakcióm.
2001-ben, amikor eljöttem a cégtől, a termelésben dolgozó kollégáktól búcsúzóul ajándékba egy porcelán kenyérkosarat kaptam. Az átadásakor elmondták, bár sok emlékezetes élményük volt az évek során, de 13 év után ők még mindig ezt az eseményt idézik fel a leggyakrabban. A vezérigazgató úr lemászott a nagy tartályba és megoldotta azt a technológiai gondot, amire ők nem vállalkoztak. Ekkortól hittek a cég jövőjében. Én pedig egy életre megtanultam, mit jelent az, hogy példamutatás. Megtanultam, hogy nem elég beszélni , tanácsokat adni, hanem cselekedni is kell. Még akkor is, ha ez kudarccal járhat. Nekem akkor szerencsém volt.