A rendszerváltás után nagyüzemben zajlott a privatizáció, egyszer én is sikerrel jártam. De elegem lett belőle. Volt egy másik történet is, amibe véletlenül csöppentem bele. Szerencsére.
Az egyik barátom arra panaszkodott, hogy a legjobb munkatársa otthagyja, mert szülei kénytelenek vidékre költözni, ő meg velük megy. Kérte, próbáljak segíteni. Kiderült, hogy a szülők a Fővárosi Tejipari Vállalat szolgálati lakásában laktak, s mivel azt a telepet – lakásokkal, munkásszállással, üzemmel együtt – eladni készültek, nekik el kellett hagyniuk a lakást.
Gyors jogi helyzetfelmérés, konzultáció szakértőkkel, s kitaláltuk a megoldást: azt javasoltuk, alakítsunk közösen betéti társaságot, a lakók legyenek a beltagok, és éljünk az elővásárlási jogukkal. A vevőjelölt potom áron kapta volna meg az egészet, annyit nekünk is megért. A pénzt én teremtettem elő. Garantáltam, ha sikerül az üzlet, a hatlakásos házat leválasztjuk az egészről, azt a benne lakók ingyen megkapják, a többi az enyém. Volt rizikó, de úgy számoltam, ha rendbe hozom az üzemet, nyereséggel túladhatok rajta. Így történt. Az akció jó nagy meglepetést okozott, mert arra nem számítottak, hogy ennyi pénzt elő tudnak teremteni a lakók. Felújítottam az egész épületegyüttest, és jó áron eladtam. A szülők maradhattak a lakásban, a barátom sem vesztette el legjobb munkatársát. Én is nyertem. Happy end, minden szinten.
Az igazi privatizációs sikeremnek mégis azt tartom, amikor a Chemimas Rt-re pályáztam, egy nyilvános tenderen. Az ajánlatunkat személyesen vittük be az akkori állami vagyonkezelőhöz. A beadási határidő, azaz 10 óra előtt átvették tőlünk. Aztán 10 óra után 2 perccel berobogott egy fiatal pár, hónuk alatt háromszor kettő dossziéval. Időn túl voltak, de tőlük is átvették. Amikor kijöttek, már csak kétszer kettő dosszié volt náluk. Jött a tenderbontás, az ajánlatok értékelése, és láss csodát, ők nyertek. Bár 8 millióval kevesebbet kínáltak, de ez a különbség kisebb volt 10 százaléknál, ezért nem volt perdöntő. Szakmai szempontok alapján hozták ki őket nyertesnek. Dühöngtem, reklamáltam, tiltakoztam. Hiába, kirúgtak.
És akkor jött a váratlan szerencse: a tenderbontást közjegyző felügyeli, az eredményhirdetésnél az ő neve is megjelenik nyilvánosan. A mi pályázatunkon 10 óra után bontották fel a jelentkezők anyagait, ám az ott állítólag jelen lévő jegyző fél 11-kor már Székesfehérváron is felügyelt a törvényességre. Lehetetlen! Pert helyeztem kilátásba, és persze, nyilvánosságot, botrányt. Ez akkor még elég rémisztően hatott. Én lettem a nyertes…
Elégedett voltam, de soha többé nem vettem részt privatizációban. Egyszer elég volt!