Édesapám csaknem negyven éven át vezette a céget. Kemény ember volt, de igazságos. Sokat tanultam tőle, ám haladva a korral, sok mindent másképp teszek, mint ő. Mégis, van számos tőle tanult bölcsesség, melyek talán örök érvényűek...
A nyolcvanas és kilencvenes években sokat utaztunk külföldre. Az üzleti utakra rendszeresen magával vitt. Tolmácsoltam neki, egyúttal megismerhettem partnereinket, gondolkodásmódjukat. A határt elhagyva természetesen én is, mint sok más fiatal, mindig azt éreztem, hogy Nyugaton a fű is zöldebb. Az utazások eufóriája tovább erősítette bennem a hitet: Nyugaton az emberek rendesebbek, tisztességesebbek... Édesapám nem szerette, amikor ilyeneket mondtam. Egyszer megtudtam, miért nem. A hatvanas évek elején Münchenbe utazott és pár hétig egy építőipari vállalkozásnál dolgozott. A munkáját nem fizették ki. Ez volt az első nagy nyugati pofon... Később már magam is többször megtapasztaltam, hogy Nyugaton sem jobbak az emberek. Ott is átvághatnak, nemcsak itthon...
A külföldi utaknak számos haszna volt. Főleg a nyugati vállalkozói gondolkodásmód, vezetői szemlélet megismerése bizonyult értékesnek. A kilencvenes évek vállalkozói élete nálunk leginkább a bővülésről szólt: a legfőbb stratégiai célok között az árbevétel növelése szerepelt. Aztán egy komoly német vállalat ügyvezetőjétől megismerhettem az ő stratégiáját, ami sikerre vitte cégét. Egy üzleti vacsorán elmesélte, hogy számára a cégvezetés prioritásai az alábbiak: első helyen a likviditás áll, utána az eredményesség, és csak a legvégén az árbevétel. Ezt örökre megtanultam. Mit ér a magas árbevétel gyenge eredmények mellett, és még inkább úgy, ha nem tudjuk kifizetni a számláinkat? Szerintem minden vállalkozás stratégiai alapját e sorrendnek kellene meghatároznia.
Édesapámtól sok egyéb mellett még egy nagyon fontos dolgot megtanultam, ez különösen a mai igen nehéz munkaerő-piaci helyzetben hasznos. Ha egy dolgozó elhagyta a céget, ő mindig adott egy lehetőséget a visszatérésre. Bárki életében előfordulhat ugyanis, hogy ki szeretné magát valahol próbálni, de gyakran rosszul dönt. És inkább visszajönne. Ilyenkor kap egy esélyt. De csak egyet! Ez a gesztus erősíti a lojalitást.
Sajnos mostanában sokszor előfordul, hogy egy jobb munkahely reményében még egy régi, hűséges kolléga is elmegy. Vonzza az új, a nagyobb jövedelem ígérete. De hál‘ istennek gyakran ráeszmél, milyen jó volt nálunk. És visszatér. Igazodva az új helyzethez, az édesapámtól átvett módszert továbbfejlesztettem: nyíltan elmondom, hogy aki kipróbálná magát másutt, bátran tegye meg. Mindenkinek jár a második esély. És szerencsére, a legtöbb esetben pár hét után csörög is a telefon...