Sok mindent csináltam, sok funkcióm volt, van, de azt egy életre megtanultam, hogy bármibe kezdek, azt pontosan kell tennem. Néha azonban még ez sem elég. Ezt a saját káromon tanultam meg. Szerencsére, jó korán jött a „pofon”, így később ehhez tartottam magam. Mások azonban nem…
1984-ben jelentkeztem interjúra egy svájci cég leányvállalatánál. Húszévesen még Magyarországon éltem, leendő munkahelyem központja pedig Ausztriában volt. A cég főnöke reggeli kávéja időpontjára várt a bécsi irodájába, pontban reggel fél nyolcra.
Nagyon rákészültem a találkozóra, a szükségesnél jóval több időt szántam az utazásra. Bányász édesapámtól megtanultam, hogy a sikta akkor kezdődik, amikor már a munkahelyen van a vájár, aki nélkül nem komplett a blaska, vagyis csapatszám, márpedig a csillés nem vár. Mert a munkaterületnek számító vájatban csak akkor gyűlik a rovás, amivel a szénnel teli csilléket számolják, jelzik a teljesítményt, ha mindenki időben leérkezett. Ahogy apám, idősebb Knezsik István, mondta: senkit nem érdekel, hogy ki milyen messze lakik, mekkora a hó, időben le kell érni a vájatba, mert akkortól indul a munkaidő és akkortól számfejtik a bért.
Én is ehhez tartottam magam. Pontosan kikalkuláltam a Tatabánya-Bécs útvonal időigényét, teletankoltam Trabantomat és a tervezett utazási időre több órát is rátettem, „biztos, ami biztos” alapon. De még ez sem volt elég szülővárosom és akkori lakóhelyem, meg a Bécs közötti távolságra. A váratlan eseményekkel nehéz számolni.
Hiába indultam el hajnali háromkor Tatabányáról – akkoriban még nem volt autópálya –, egy baleset blokkolta totálisan az 1-est. Ez minden előzetes számítást borított. Így a megbeszéltnél néhány perccel később, tehát pontatlanul, egészen pontosan 7 óra 35-kor érkeztem a bécsi irodába, ahonnan éppen akkor lépett ki üres csészével a kezében az öreg főnök, aki csak annyit szólt nekem: „Fiatalember, ma már kávéztam. Jöjjön holnap!” Majd visszafordult és becsukta maga mögött az ajtót. Nyeltem egyet, hazamentem.
Másnap még korábban indultam el, természetesen akkor semmi nem jött közbe, így jóval előbb megérkeztem Bécsbe, ahol a nagyfőnök fogadott. Felvett, és a sokéves munka során a ranglétra csúcsára is eljutottam.
Azóta nem csak hivatalból vallom, az Autós Nagykoalíció elnökeként is, hogy nem közúton kell behozni a késéseket, hanem mindig jóval előbb el kell indulni. Ez nem csak a pontosság, meg az udvariasság miatt lényeges, hanem közlekedésbiztonság miatt is. Hogy mi van akkor, ha mások karambolja húzza keresztül a jól felépített és betartott számítást? Ez nehéz történet, egyedi helyzet, egyedi megoldást igényel. Rohanni akkor sem kell. Meg sokszor nem is lehet.