Húszévesen főiskolai tanulmányaim mellett már vállalkozóként dolgoztam. Élveztem a szabadságot, de hiányzott egy olyan ember – egy főnök –, aki elmondja, mit csinálok rosszul, min kellene javítanom. Fejlődni szerettem volna. Meggyőződésem volt, hogy ez kritika nélkül nem megy. Már akkor elhatároztam, ha én egyszer vezető leszek, mindig jelzem, mi kell a jobb teljesítményhez.
Főnök lettem, és amikor magabiztosnak éreztem magamat ebben a szerepben betartottam a fogadalmam. Kritizáltam rendületlenül. Azt hittem, így segítek, és ez mindenkinek hasznos lesz. Rég tévedtem ekkorát. Se köszönet, se hála, ellenben sértődés, megbántódás volt a fogadtatás. Sőt, volt, aki úgy érezte, még én is bántani akarom… Mert akkor éppen sok baj volt az életében…
Még olyan kollégák is félreértettek, akikkel sok éve dolgoztam együtt, jól ismertük egymást. Kezdett nekem is kínossá válni ez a sorozatos félre sikerült „segíteni akarás.” Már ott tartottam, hogy egy vadidegennek is könnyebben el tudtam mondani, ha valami nem tetszett, mint a közvetlen munkatársaimnak. Sokat gondolkodtam, mi lehet a baj, s leginkább azon, mi a megoldás.
Aztán kidolgoztam egy technikát. És működött! Nem a véleménnyel kezdem az ilyen beszélgetést, hanem kérdéssel: érdekli-e a másik felet, hogy milyen kritikát tudok megfogalmazni a munkájával kapcsolatban. Három variáció volt lehetséges – legalábbis a gyakorlatban ez jött vissza: vagy rögtön lelkes igen a válasz, és pozitív hangulatban a bírálat sem hat bántóan. Végül is ő biztatott, hogy mondjam el, mit gondolok róla. Előfordult, hogy határozott nem érkezett, de csak azért, mert rossz pillanatban tettem fel a kérdést. Amikor az ilyen munkatárs hangulata jobbra fordul, ő jelentkezik, hogy szeretne meghallgatni. És még bocsánatot is kér a korábbi elutasításért. És van a harmadik csoport, akik semmit se akarnak, ezért a kérdésre is közömbösen válaszolnak. Ez nem is változik meg. Róluk egy idő után le kell mondanunk, a cég túlnő rajtuk…
Mostanában, a koronavírussal terhelt időszakban gyakran eszembe jut, vajon miért csak kritikában gondolkodtam? Most érzékenyebbek az emberek, sok megpróbáltatás nehezíti az életüket. Megértésre, bíztatásra, elismerésre vágynak. Vagyis kell a visszajelzés, a pozitív is. Ez nehezen megy. Úgy tapasztalom, nemcsak nekem… Nincs benne a magyar vezetési kultúrában.
Úgy nyolc éve az USA-ban jártunk, egy kétgyerekes család ült mellettünk az étteremben. A 4-5 éves gyerekek összevissza firkáltak papírokon. Rajznak nem neveztem volna a produktumot. A szülők dicsérték őket. A gyerekek boldogan újra és újra próbálkoztak. Azt hiszem, ezt a vezetői visszajelzési technikát sürgősen meg kell tanulnom. Nemcsak válságban lehet hasznos.