Egyik parterünk tavaly év végén a karácsony és szilveszter közötti időszakra rendelt munkavállalókat tőlünk. Arra a periódusra, amikor mindenki inkább bejglit majszolgat otthon, és megpihen. Képtelennek éreztük a kérést, de azt még inkább annak, hogy elutasítsuk. Jó fizetést ígértek a munkára vállalkozóknak, mégis, alig akadt jelentkező. Fél létszám nem létszám, azzal nem lehet hatékonyan elindítani a tervezett műszakot. Tudtuk ezt mi is. Főtt a fejünk… Egy tárgyalásról érkeztem az irodába, amikor elém tették a toborzó ívet. Teljes volt a létszám! Hogyan? Az irodában dolgozó összes kollegánk feliratkozott a szalagmunkára, hogy így segítsen teljesíteni e lehetetlen feladatot. Hihetetlen volt az egész…Igen, ekkor derült ki, mit jelent valójában az a szó, hogy csapat. Olyan emberek csoportja, akik jóban-rosszban segítenek egymásnak. A munkában is.
Ekkor éreztem igazán, milyen jó helyen dolgozom, s hogy az elmúlt húsz évem eredménye is ez a remek csapat. 2000-ben diákmunkásként kezdtem, aztán amikor a rám bízott feladatot teljes mértékben átdolgoztam és önállóan végrehajtottam, állásajánlatot kaptam. Főállásban dolgozhattam, hamarosan projektvezető lehettem a diákszövetkezetben. Átmentem esti oktatásra, napközben pedig teljes gőzzel a velem egykorú fiatalok állásügyeit intéztem. Örültem, hogy azoknak tudok segíteni, akiknek a tanulás mellett önállóan kell gondoskodniuk megéltetésükről. Rengeteget tanultam, tapasztaltam. Rájöttem, a munkára jelentkezőknél a legfontosabb, hogy meghallgassuk őket. Mindenki figyelemre vágyik, s megnyugtató információkra. Mert sokan szeretnének dolgozni, de tartanak is tőle.
Természetesen ez több energiát, sok időt igényel minden munkatársunktól, ezért a vállalat operatív folyamatait is újra kellett gondolni. Ekkor már szervezetfejlesztési vezető voltam. Nem tetszett e titulus, mert ennél azért komplexebb feladatról volt szó. A tulajdonosok nyugtatgattak: ugyan már, nem ez számít, te itt mindent megreformálhatsz, mi már elfáradtunk…
Lassan belenőttem a feladatokba. A cégcsoport tulajdonosa is lettem, és vezetője. A korábbi tulajdonosok mintha csak arra vártak volna, hogy olyan embert találjanak, aki tovább viszi az általuk felépített céget. Én ezt akartam. Társakat kerestem magam mellé. Mindig eszemben járt egyik főnököm mondása: „egy ember fél ember, két ember viszont három”. Most már sokan vagyunk, akik egy irányba húzunk, akiket én választottam. S ha bármilyen kételyem lett volna, hogy milyen csapat vagyunk, ezt a tavalyi karácsonyi történet megmutatta.
Igen, ezt akartam. Szeretem a munkám, s olyanokkal dolgozom együtt, akik hasonlóan éreznek. Ezért lett happy end a tavalyi történet. Különben belebuktunk volna.