A rendszerváltás utáni évek az eredeti tőkefelhalmozás időszakát jelentették Magyarországon. Az akkori kormány úgy is demonstrálni akarta a váltást, hogy az orosz árukapcsolatokat is megszakította, ezzel a magyar export jelentős része hirtelen piac nélkül maradt.
Ezt ismertük fel Demján Sándorral, és elhatároztuk, hogy néhány piacra exportálunk magyar termékeket. Három, Moszkvától önállósodó köztársaságot választottunk ki: Komiföldet, Baskíriát és a Tatár Köztársaságot. Tudtuk, hogy ezek a területek olajexport jogot kaptak, de készpénzzel még nem nagyon rendelkeztek. Ezért egy háromlábú konstrukciót alakítottunk ki: a vásárolt termékek ellenértékeként olajat szállítottak a Mineralimpexnek, ezt a CIB faktorálta, azaz készpénzre „váltotta”, és kifizette nekünk , illetve az termelőknek. A konstrukció működött, óriási mennyiségben vittünk ki például nyírségi almát, bort, pezsgőt, Bábolnáról is sok terméket.
Egy idő után ezeket az országokat is elérte a privatizáció, azaz sok állami tulajdonú vállalat került magánkézbe. Így volt ez Tatárföldön is, ahol a mi legnagyobb kereskedelmi partnerünk tulajdonhoz jutott az ottani nagyvásárcsarnokban. A szállítások folytatódtak.
Egyszer azonban azt vettük észre, hogy kisebb tételek ellenértéke nem érkezik meg. Személyesen mentem ki Kazányba, a fővárosba, hogy megbeszéljem ezt a partneremmel. Lelkesen fogadott, mint mindig, este teherautón birkát hoztak, főztek, s kezdődött az eszem-iszom, dínom-dánom. Megadták a módját a vendégfogadásnak. Néhány vodka után elérkezettnek láttam az időt, hogy szóba hozzam: nem kaptuk meg a pénzt. Hátbeveregetés volt a válasz: nyugi, mire hazaérsz, ott lesz. Megnyugodtam, ezt simán elintéztem.
Itthon első dolgom volt, hogy megnézzem: megérkezett-e a pénz. Nem. És másnap, harmadnap, s hetekkel utána sem… Azt gondoltam, célszerű újra kimenni, és személyesen beszélni erről az immár nagy magántulajdonossal. Ismét nagy örömmel fogadott, birka, vodka, eszem-iszom… Ismét szóba hoztam, hogy kellene fizetni. Hasonló eredménnyel jártam… Amikor harmadszor és utoljára utaztam Kazányba, az ismert forgatókönyv szerint szervezett estén, szokásos kérdésemre így felelt: „Sándor – és közben barátságosan hátba veregetett –Te biztosan nem ismered a tatár közmondást.” Kérdően rá néztem, majd így folytatta: „az adós mindig tovább él, mint a hitelező!”
Hazajöttem, és szóltam a könyvelésnek: ezt a tételt írjuk le… 400 ezer dollárról mondtunk le. Az áruszállítást abbahagytuk. Pedig egy szép, sokrétű együttműködést építettünk fel: a Kamaz autógyár tőzsdei bevezetésétől kormány-tanácsadáson át, oktatásig (Magyarországon kétezer tatárt képeztünk ki piacgazdasági ismeretekből). Ám ezzel a közmondással mindez véget is ért.