Jelenlegi hely

Adjon magára az ember!

Tolnay Tibor, a Magyar Építő Zrt, ex tulajdonos-vezérigazgató-elnöke, a VOSZ elnöke
Tolnay Tibor, VOSZ, Magyar Építő Zrt., 365 üzleti történet
„Jól jött volna valami dokumentum, de nem akadékoskodtak. Kellett ez a munka. Beleegyeztek, és minden felelősséget rám hárítottak.”

 

Harminchárom éves voltam e történet idején, egy nagy állami építőipari cégnél mérnök. Keményen harcoltunk a megrendelésekért. Valakitől hallottam, hogy egy nagyvállalat jelentős beruházásba kezd. Összeszedtem minden bátorságomat, és felhívtam a projekt ottani irányítóját, a főmérnököt. Személyesen meg akart ismerni. Háromszor találkoztunk, mindent tudni akart rólam. Az utolsó beszélgetésen már a szüleim foglalkozása is szóba kerül, meg néhány marginálisnak tűnő, életszemléletről árulkodó téma.

A harmadik találkozó végén bejelentette: miénk a munka! De – tette hozzá – három feltétellel: 1. Nem lesz semmiféle levelezgetés a két cég között. 2. Csak velem tárgyal, minden vitás kérdést mi beszélünk meg. 3. A főnökeimmel csak az ünnepélyes átadáson találkozik. Mit mondjak? Bár furcsálltam e szabályrendszert, de azonnal igent mondtam. Kezet fogtunk, megállapodtunk. Még a főnökeim jóváhagyását kellett megszerezni. Nekik jól jött volna valami dokumentum, de nem akadékoskodtak. Kellett ez a munka. Beleegyeztek, és minden felelősséget rám hárítottak.

Még javában tartott a beruházás, amikor felhívott a főmérnök – akkor már a barátomnak is mertem nevezni –, és megkért, utazzak vele Németországba, ahol egy megrendelt gyártósort kell megnéznie. Bár nem értettem a gépekhez, de megtisztelő volt a kérés, ezért mentem. Tanulságos volt a tárgyalás: végig azt éreztem, hogy a társam szakmailag kompetens, a németekkel azonos szinten van tudásban, tárgyalástechnikában. Utána a házigazdák megmutatták az impozáns gépsort. Én végig hallgattam, próbáltam szakértő képet vágni, de a kollégám elégedetlen volt. Csodálkoztam, hiszen minden nagyon jól alakult… „Azt hittem, hogy mi most a Magyarországra készülő gépsort fogjuk megtekinteni, és nem egy afrikai célállomásra szánt berendezést” – mondta el kifogását, az ottaniak legnagyobb meglepetésére. Aztán kiderült: rajta felejtettek egy cédulát, ami a rendeltetési célországot tartalmazta. Sűrű elnézéskérés következett, ígéretekkel, majd egy közös vacsora. Nagyon elegáns helyen.

Amikor a vendéglátók a szállásunkra vittek minket kocsival, a főmérnök odaszólt nekem, hogy gyorsan szálljak ki, és rögtön menjek be a szemben lévő puccos bárba.  Amikor kettesben maradtunk, elárulta, mire volt jó ez a színjáték. „Adjon magára az ember” – mondta, és kifejtette, a szakmai csatát megnyertük, de a németeknek azt is látniuk kell, saját pénzünkön is képesek vagyunk drága helyre menni. Barátom régi vágású úriember volt: önérzetes, érzékeny. Nem szerette, ha éreztették vele, tudják, hogy szegény országból érkezett.  És ezért sajnálták, akaratlanul le is kezelték. Teljes mértékben egyenrangú akart lenni. Még akkor is, ha ezt anyagilag csak így érhette el.   

A beruházás egyébként jó minségben, pontosan elkészült. Nem volt levélváltás a cégek között.