A képzőművészet szerelmese voltam, vagyok. Abban a bankban, ahol közel tíz évig álltam az értékesítés élén, sokat jártam a fiókokban szerte az országban. Egy alkalommal az üres falakat nézve, bekattant egy gondolat: miért nem rendezünk itt, a helyi közönségnek magyar képzőművészek alkotásaiból tárlatokat ügyféltalálkozókkal összekötve? Így két legyet ütünk egy csapásra, gondoltam: összehozzuk a kultúrát az üzlettel.
Az ötletet megvalósítottuk. Az ügyfeleink körében nem várt sikerrel zajlottak ezek az események. A helyi vállalkozók előjegyzési naptárában előkelő helyet kaptak a kiállítás megnyitók időpontjai. Ennyi ügyféllel, mint ezeken az alkalmakon egyébként ritkán találkozhattunk. A média is mindig megjelent – térítésmentesen.
2004-ben nagy dobásra készültünk. Az addig kissé elfeledett Aba-Novák Vilmos festőművész születésének száztízedik évfordulója alkalmából rendeztünk kiállítást az egyik fiókunk addig használaton kívüli helyiségében.
A bank vezetőségében volt egy, az anyabankból delegált külföldi kollegánk, aki gyanakvóan, kétkedve, mondhatni rossz szemmel nézte kiállítás sorozatainkat. A költségekbe nem igazán köthetett bele – pedig azzal kezdte –, mert minimális, szinte nulla ráfordítással dolgoztunk. A közvetett üzleti és a közvetlen imázsban mérhető eredmény viszont jelentős volt. Mindig meghívtam a megnyitókra, sosem jött el. Nem indokolta távolmaradását. Egyszer kérdezte csak meg, gúnyosan, hogy mit adunk el ott, talán csak nem a képeket? A válaszomat, hogy nem eladunk, hanem nyerünk, hírnévben, ügyfélben, cinikus mosollyal nyugtázta.
Ilyen előzmények után igencsak meglepett, amikor az Aba-Novák kiállítás megnyitóján megjelent. Kicsit értetlenkedve téblábolt. Aztán tőlem kérdezte: „Hol a bor? És főleg hol a borász?” Nem értettem, mit akar. Kezébe nyomtam egy pohár finom bort és visszakérdeztem, a bor itt van, de melyik borászra gondol. „Hát arra a bizonyos Aba-Novákra. Nem ő tart itt borkóstolót? A titkárnőm kérdésemre azt mondta, a meghívón álló név egy híres magyar borászt takar. A magyar képek nem érdekelnek, de a jó magyar bort ismerem és szeretem. Ezért jöttem el” – hangzott a válasza.
Nevetésemet visszafojtva a főnöke mögött egyre vörösödő, fiatal és szőke titkárnőhöz fordultam élő kérdőjelként. Pironkodva adott magyarázatot. „Bocsika, én csak találomra mondtam, fogalmam sem volt kicsoda. Annyi borász ügyfeled van, úgy gondoltam, Aba-Novák is egy közülük. A főnök, mivel a bort igen szereti, így biztosan eljön az eseményre, gondoltam. Te pedig mindig szomorkodtál, hogy sosem fogadja el a meghívásodat.”
Mókás volt a helyzet, élveztem. Ám egyúttal kiderült, lehet, hogy a jó magyar bornak kell a cégér, de sokkal inkább szükséges a magyar a kultúrának.