El Camino-ra ment áprilisban Várnagy Emese. A 830 kilométeres táv alatt akarja végiggondolni élete következő szakaszát. Januártól ugyanis újra „szabad”, a tavaly májusban eladott cégét, az IVM Zrt-t végérvényesen elhagyta. Ennek így kellett lennie. Alapításkor tudta, hogy hét év után vagy ő veszi meg az egész vállalatot, vagy a kockázati befektetővel együtt kiszáll. Ez utóbbi következett be.
„Nem fáj a szívem. Tudtam, hogy ez bekövetkezik. Mint ahogy az anya is tudja, hogy gyermekét egy bizonyos kor után el kell engednie, én is így voltam az IVM Zrt-vel. Lejárt a kockázati tőkebefektető 7 éve, szabályaik szerint ki kellett szállnia ebből az üzletből. S mivel egy másik szabály szerint ez rám is kötelező volt, én is vételre ajánlottam fel a részesedésem. Nekem csak 22 százalékom volt –3 százalékot ugyanis korábban átadtam egy kollégámnak –, s ebből a vevő 15 százalékot meg is vett. A 7 százalékot a jövő évben vásárolja meg” – ismerteti a „tényállást” Várnagy Emese.
A megállapodás szerint neki két évig kellett volna még a cégben maradnia – stratégiai igazgatóként –, ám a vezérigazgató 7 hónap után lemondott közreműködéséről. Talán spórolt, talán azért, mert már nem volt szüksége a korábbi tulaj „gyámkodására”. „Ezen sem lepődtem meg. Még 2016-ban én hívtam a vállalathoz, mert éreztem, túl nagy már a szervezet ahhoz, hogy én profi módon irányítsam. Neki volt cégvezetői gyakorlata, így még tulajdonosként hátra léptem egyet, s átadtam a vezetést. Így az eladást is ő bonyolította le. Ennek örültem, mert rossz lett volna nekem alkudoznom, s az átadás folyamatát részletekben kidolgozni, aprólékosan meghatározni, rögzíteni.”
„Szinte természetfölötti erők segítsége kellett”
Az az igazság, hogy Várnagy Emese és a menedzsment több tagja azért végiggondolt egy másik opciót is: a kockázati tőkebefektetőt akár ők is kivásárolhatták volna, ha… Ha lett volna pénzük, vagy legalább hitelképesek lettek volna. Egy bank hajlott a hitelezésre, ám a vállalaton kívül magánvagyonból is kért fedezetet. Na, ez az, ami hiányzott… „Nekem se lakásom, se egyéb vagyonom. A válásom után a házunk a férjemé lett, nem tudtam volna fedezetet ajánlani. És a kollégáimmal együtt úgy gondoltuk, talán nem is szabad. Az IVM Zrt. dinamikusan fejlődött az elmúlt években, sok fejlesztés, beruházás volt, ám ez nagyrészt kölcsönből történt. Ezt is át kellett volna vállalni, s ezt már vakmerőség lett volna újabb adóssággal tetézni. A működéshez pedig sok likvid pénz is kell.”
Az IVM Zrt-t 2010-ben alapította Várnagy Emese, a Primus Capital Kockázati Tőkealap-kezelő Zrt. többségi tulajdonával. Előtte a V-Step nevű cégében munkaruházattal, munkavédelmi eszközök kereskedésével foglalkozott. 2007-ben megkérdezte egyik nagy vevőjük, hogy tudnak-e védőeszköz-kiadó automatákat is szállítani. Akkor még azt sem tudták, hogy ilyen létezik, de határozottan állították, hogy még nem, de rövidesen igen. Gyorsan feltérképezték a piacot, honnan lehet ilyet vásárolni. Egészen Kanadáig jutottak, ott találtak egy gyártót, ahonnan azonnal megrendeltek 10 darabot. Mire megérkeztek a gépek, egy munkatárs megtanulta az üzemeltetést, karbantartást. A következő három évben összesen 70 ilyen automata gépet vettek, amikor kiderült, a kanadai szállító csődbe jutott, felvásárolták. „ Volt tehát egy jól beinduló piac itthon, de nem volt pénzünk e helyzet kezelésére. Sőt! Akkor már itthon is tetőzött a válság, a bank nemhogy nem adott hitelt, de még a meglévő deviza folyószámla-hitelkeretet is visszavonta. Behívatott az akkori bankunk vezetője, ő közölte e hírt, s még hozzátette, hogy a forint hitelkeretet is a felére csökkentik. Hogyan fogom én ezt visszafizetni? – kérdeztem tőle. Csak annyit válaszolt: van rá harminc napom. Összecsaptak felettem a hullámok. A cégnél az üzemeltetéssel foglalkozó kollégámnak szóltam, találjunk ki valamit, különben baj lesz. Szinte természetfölötti erők segítsége kellett, hogy túljussunk ezen a reménytelen állapoton. ”
„Nagyon gyorsan kellett a pénz, nem érdekelt, milyen áron”
Itthon és a környező országokban jó piaca volt ezeknek a gépeknek. Mivel más olyan gyártót nem találtak, ahonnan elfogadható áron lehetett volna vásárolni, arra jutottak, itthon kellene gyártani ezeket a gépeket, saját fejlesztésben. Jó, de miből?
Ez 2010-ben volt. Várnagy Emese akkor több álmatlan éjszakán át törte a fejét, mi legyen, amikor egyszer a számítógépében, a spamben talált egy meghívót egy kockázati-tőkebefektetésekről szóló konferenciára. „Nem tudtam, ez pontosan mit jelent, de elmentem. S a legutolsó előadásból hallottam meg, hogy ők az európai uniós Jeremie-program keretében a Primus Capital Kockázati Tőkealap-kezelő Zrt-től kaptak tőkét. Nekünk is pont ez lenne a megoldás, villant át az agyamon. Még aznap este írtam egy levelet, amiben részletesen vázoltam a projektet. Három hónapig nem történt semmi, aztán augusztus 26-án csengett a telefon. A nyári szabadságok miatt volt ez a csúszás, de onnantól száguldottak az események. Október 20-án már a számlánkon volt a szerződés szerinti összeg első részlete.”
A pénz már az új vállalkozáshoz érkezett, amit közösen alapítottak. Ez volt az IVM Zrt., a V-Stepből oda vitték át a védőfelszereléseket kiadó automatákat. Várnagy Emese 25 százalékos részesedést kapott az ötletért, a már megszerzett piacért, és ő lett a vállalkozás vezérigazgatója, a kockázati tőkebefektető meg 75 százalékos többségi tulajdonos. Nem volt kevés ez a részesedés? Mégiscsak ő találta ki az egészet… „Semmi pénzem nem volt, csak nagyon jó piaci lehetőségek. A nullát akármekkora nagy számmal is szorzom, akkor is nulla a végeredmény. Nekem akkor nagyon gyorsan kellett a pénz, nem érdekelt, milyen áron. A világ leggyorsabb tőkebefektetését hajtottuk végre: a tárgyalások megkezdése után 6 héttel már az új cég számláján landolt a szükséges pénz. Ez volt az ésszerű választás, meg az is, hogy a 25 százalékból 3-t átadtam a kollégámnak. Rá nagy szükség volt. Ha sokáig tárgyalunk, vagy keresek más megoldást, fél év alatt elveszítettük volna a piacot. Néha áldozatot kell hoznia az embernek, hogy esélye legyen a nyerésre. Akkor ez volt az áldozat. Soha nem éreztem úgy, hogy rosszul döntöttem. Még akkor sem, amikor láttam, a befektető a hét év alatt megtízszerezte a pénzét. Én is jól jártam, ez volt a lényeg. Sosem hajtottam az anyagi javakra, annyi pénzem mindig volt, amennyi kellett az élethez. És felépítettem egy céget, amely öt éven belül a közép-kelet-európai régió legnagyobb, Európa ötödik legnagyobb védőeszköz kiadó automata forgalmazójává vált. Árbevételünk megközelítette az egymilliárd forintot, dolgozóink száma 50-70 lett. Ám ahogy nőtt a cég, úgy éreztem: ez már nem az én világom, a feladatok szerteágazóak, nincs meg a szükséges vezetői tudásom. Én mégiscsak orvos vagyok, nem pedig cégvezető. Az új feladatok már nem feleltek meg a személyiségemnek. Nekem lelkem van, nem szeretek vitatkozni, veszekedni, fontosak a barátok, a jó kapcsolatok, a munkában is az élményt keresem. Egy nagyobb vállalatnál ez már nem működik a régi módon. ”
„Megcsináltam, ennyi volt, a folytatás már nem az én világom”
Így telt el a közös hét év, és eljött az az időpont, amikor a kockázati tőkésnek ki kellett szállnia az üzletből. Vele az ötletadónak, az egész vállalkozás motorjának. Nehezen hihető, hogy nem volt fájdalmas ez a döntés. „Pedig így van. Egy startup vezetője kezdetben mindenbe belelát, mindent átlát, mindenbe beleszól. Óriási volt a lendület, a növekedés, az egész marketing-stratégiát én találtam ki. Ezt az időszakot szerettem, élveztem. Ám ahogy nőttünk, egyre bonyolultabbak lettek a folyamatok, részekre kellett bontani az irányítást, kezdtem beszűkülni. s azt vettem észre, hogy már csak egy apró szeglettel foglalkozom, nevezetesen a pénzügyekkel. Pont azzal a területtel, amit a hátam közepére sem kívántam soha. Már az is jó volt, amikor átadtam az irányítást egy ehhez értő szakembernek, ám igazán felszabadító érzés volt, amikor eladtuk a céget. Annak is örültem, hogy az új tulajdonossal nem nekem kellett tárgyalni közvetlenül, nem nekem kellett lesni kívánságait, s teljesíteni kérdéseit. S amikor kiderült, hogy a két évet sem kell lehúznom, hét hónap után távozhatok, akkor szabadultam fel igazán. Megcsináltam, ennyi volt, a folytatás már nem az én világom.”
Persze, ahhoz hogy ilyen nyugalommal lépjen túl az általa felépített cégen, az is kellett, hogy tudatosan készült az elválásra. Ehhez a tulajdonrészéért kapott pénz is fedezetet teremthetett. Már az IVM-korszakban is úgy gondolta, visszatér eredeti szakmájához, az orvosláshoz. Vagy inkább annak egy más szegmenséhez, a természetgyógyászathoz. „Nem akarok jachtot venni, kacsalábon forgó palotát sem: házat építünk a Velencei tó partján és talán majd lesz egy elektromos autóm is. Jól érzem magam. Visszamentem a kórházba dolgozni, a sürgősségi betegellátásra. Május végéig ingyen dolgozom, mert nincs elég gyakorlatom, viszont így nagy a szabadságom, és sokat tanulhatok. Kezdő orvosként sebészként dolgoztam, de nem tettem le a sebészi szakvizsgát. Egy ilyen orvos nem sokat ér. Az IVM mellett ezért tanultam: természetgyógyász lettem, képzett aromaterapeuta vagyok. A bérelt házunkban van egy kis rendelőm, ahol praktizálok, 400 féle illóolajjal foglalkozom.” S mutatja a készletet, lelkesen ismerteti a CBD-olajok jellemzőit, amit úgy állítanak elő, hogy a cannabisból kivonják a THC-t, azaz a pszichoaktív vegyületet, így lesz belőle egy gyógyító erejű olaj. „ Ennek lettem a specialistája, az orvosa, aromadoki.hu néven honlapot működtetek, de már készítek egy újabbat, ahonnan ezerféle CBD-olajat lehet megrendelni. Rendeléseimre az ország legkülönbözőbb pontjairól jönnek, szinte minden betegségre tudok valamit ajánlani. Van egy rákellenes gyógymódom is, ami természetesen nem helyettesíti az orvosi kezelést, de azt kiegészítve nagyon jó hatással működtethető.”
„Az a lényeg, hogy legyen erdő, mert fákat is ölelgetünk”
Ha ennyire szívügye a gyógyászat, miért ment más területre? – adódik a kérdés. A magyarázat egyszerű: mert kellett a pénz. Már egyetemistaként rákényszerült erre, amikor megszületett első gyermeke. Kiderült: egy gyermekgyógyász férjjel együtt sem kerestek annyit, amennyi a normális megélhetéshez kellett. Dolgozott, egy cégnek volt a kereskedelemi ügynöke. Így derült ki, hogy fantasztikus üzleti érzéke van, erős vállalkozói attitűddel. Ha kellett, intim betéteket árult, máskor meg Ausztriában dolgozott programozóként. „Az első vőlegényem tanított meg rá, amikor katona volt, levélben adta a feladatokat.” Máskor meg Amerikában tanulta az új sebészeti módszereket, hogy ezeket aztán itthon oktassa. Dolgozott a közszolgálatban – „az egy rémálom volt, nincs érzékem a bürokráciához”, majd céget alapított, a V-Step Kft-t, amelyet válása után a második férjére hagyott, aki eredetileg falusi kántor volt. „ Maradt 45 százaléknyi tulajdonrészem, de a vállalkozást már régóta a volt férjem viszi, sikeresen.” És 8 éve szervez személyiségfejlesztő táborokat. „Ezt nagyon szeretem. Eldugott kis helyekre megyünk, az a lényeg, hogy legyen erdő, mert fákat is ölelgetünk, energiát is tanítok. E kurzus hatására sokan olyan tudatosságot fejlesztenek ki magukban, amivel új életet kezdenek. Egy komplett tananyag állt már össze bennem, most azt tervezem, hogy az El Camino alatt, ha jönnek a gondolatok, egy diktafonra felmondom. Így összeállhat az a könyv, amit már régóta tervezek, de sosem volt rá időm.”
Mit keres egy ilyen energikus, örök változtató személyiség az El Caminon? Egyedül. „Az elmélyülést. Önismeretet. Energiát. Csendet. Biztos vagyok benne, ha visszajövök, tele leszek energiával, ötletekkel, s újabb lendülettel indulhat az életem új szakasza.” Ebben az új életben szerepel a Velencei-tónál a ház, talán egy háziorvosi praxis, a gyerekgyógyásznak készülő lányával, és őszre jön az első unoka. Az élet az IVM nélkül is teljes Várnagy Emese számára.
Kocsi Ilona
Életrajz:
Dr. Várnagy Emese (51)
Az IVM Zrt. volt tulajdonos-vezérigazgatója. Képzettsége szerint orvos, most természetgyógyász, aromaterapeuta. Volt programozó, kereskedelmi képviselő, az OEP megyei vezetője, sebészmódszerek oktatója. Három gyermeke van, ősszel jön az első unoka. Hobbija: vadászat, síelés, nordic walking, futás, kerekpározás stb….
