Nem szabad fénytelen életet élni!

Nem szabad fénytelen életet élni!

Menedzser coming out

Esterhai Katalin vállalkozó, producer, de leginkább televíziós riporter, újságíró. Két könyve jelent meg Magyarországon. Kanadában él. Beilleszkedett, boldog, sikeres ember. Abszolút pozitív gondolkodású, lelkesedő típus. Arra kértük, írja meg történetét, talán másokat is inspirál, jobb kedvre derít.

Nem szabad fénytelen életet élni!
Mindannyiunknak vannak történetei, amelyeket, ha nem osztunk meg másokkal, előbb-utóbb eltűnnek, mint a tengerbe dobott tárgyak. Az én életem – ha egyáltalán különlegesnek mondható –, csak azért különleges, mert én játszom az életet. Időnként, tragédiát, vígjátékot, drámát, zenes kabarét. Több országban van a helyszín.
Igen, én játszani akarom az életemet, amit ha ma újra kellene kezdenem, nem lenne más, mint ami eddig volt: egy imádságos da capo ária, amit elejétől a végéig újra ugyanígy élnék meg. Hinni akarom, hogy többségünknek nélkülözhetetlen „táplálék” a hit, a szép szó, a szeretet, amely segít abban, hogy helyesen értékeljük magunkat, hogy tudjuk, hogy a bennünk lévő belső mérce még jól működik és segít újra felfedeznünk kik is vagyunk, honnan jöttünk és merre felé tartunk. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb, ha magunk is akarjuk. Nem szabad fénytelen életet élni, senkinek nem teszünk jót, ha „törpévé” tesszük, ha szerencsétlennek hisszük magunkat. Szerintem az élet attól izgalmas, hogy új dolgokat teremtünk, hogy megengedjük, hogy az álmaink előttünk szaladjanak.

Hat hónapra, 45 dekával
Az élni vágyás mindig is ott volt bennem. Akkor is, amikor 1949. február 12-én hat hónapra megszülettem negyvenöt dekával. Kicsi, esetlen, csúnya, csomóba gyúródott, gyereknek alig mondható, semmi kis test, aprócska lény voltam, akiben alig csordogált az élet. Gyulaházán, ahol születtem, még nem volt inkubátor, édesanyám hónapokig a langyos sütőben melengetett. Ott, a sütőben eldönthettem, hogy ki legyek: anyám lánya, szemének fénylő csillaga vagy a csillagok gyermeke. Azt mondják, hogy az emberi erő mércéje a halál: vagy felemelkedunk a halálon, vagy elbukunk. Nincs középút. Ha akkor volt is bennem valamiféle halálvágy, nem győzött le.
Tízéves korom óta Pécsett éltem, előtte egy Szabolcs Szatmár megyei kisfaluban laktunk, ahol velünk, a családommal gyakran történtek rossz dolgok. Hogy megszépítsem a napjaimat, kezdtem a fantáziám világába látogatni. Már gyerekkorom óta tudom, hogy minden pillanatnak rendkívüli értéke van. Bennünk van az örömre való képesség, a belső fény, mert arra születtünk, hogy ragyogjunk, hogy felelősséggel tartozunk magunknak a saját életünkért.
Az ember sokszor már kicsi korában eldönti, hogy mi akar lenni. Erre akkor jöttem rá, amikor öt évesen a szomszédba küldtek, hogy kérjek kölcsönbe tojást. A szomszéd néni behivott a konyhába, ahol csak ketten voltunk, mégis azt hittem, hogy mások is vannak, mert hangokat hallottam. Forgattam a fejemet, de nem láttam senkit és megkérdeztem, hogy ki beszél. Hát a rádió, mondta nevetve Lencsés néni és bevezetett a szobába, ahol megmutatta a csodát. Gyönyörű, óriási barna doboz volt, amelynek az elejét vajszínű szövet borította. Én csak álltam előtte, csak bámultam és próbáltam kitalálni, hogyan mentek be ebbe a dobozba az emberek. Ő csak nevetett, és azt mondta,”de buta vagy te lány, ez csak a hangjuk, ők máshol vannak”. Engem elvarázsolt a rádió, egész lényemmel éreztem, én is ezt akarom csinálni, a dobozban szeretnék beszélni. És sikerült, harmadikos gimnazista koromban beléphettem a Magyar Rádió Pécsi Körzeti Stúdiójába, ahol tanulni kezdtem a mesélés és a hallgatás, az odafigyelés művészetét, amivel a mai napig is keresem a kenyeremet.

Irány Kanada!
Számomra életre szóló élmény volt a gyerekkorban látott, hallott rádiókészülék és egyértelművé vált, hogy ez lesz az életem. Ezt soha nem vontam kétségbe. Meg akkor sem, amikor 1987-ben a családommal elhagytuk az országot. Nekem 1985-ben megjósolták, hogy átszelem az óceánt és új hazát választok magamnak. Akkor nem hittem, hiszen minek is cseréltem volna országot, amikor mindenem megvolt... Két gyönyörű, okos lányom, munkám, amit nagyon szerettem: akkoriban a Népszava munkatársa voltam, de dolgoztam a televízióban es a rádióban is, megbecsültek, megfizettek. Megismerkedtem a második férjemmel, Lajtai Györggyel, aki annakidejen a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójának operatőre volt, akkor vettünk új lakást. De a jósnő beletette a bogarat a fülembe. A férjem és én álomszövők vagyunk és nekiindultunk a világnak, mert mindkettőnket hajtott a kalandvágy, hívott a messzi idegen, az az ország, ahol „zöldebb a fű”. Kanadában akartunk új életet kezdeni. De előtte még, 1987-89-ig, két évig Róma volt az otthonunk, ahol arra vártunk, hogy Kanada megadja a letelepedési engedélyt.
Aki nem próbálta, nem tudja, mit jelent becsukni magunk mögött az ajtót, nekivágni az ismeretlennek, ahonnan már nincs visszafordulás, és elhinni és elhitetni magunkkal, hogy minden jó lesz. Nekünk ott Rómában, szükségünk volt a hitre, az álmainkra. A vidám és lélekszaggató érzések, a derűs és borús hangulatok gyakran váltogatták egymást, a türelmetlenségünk időnként megbolygatott bennünket, néha kérdőre vontuk egymást… Pedig Rómában utólag visszanézve jó dolgunk volt. Sokat segített, hogy én ismerős voltam Olaszországban, ahova tolmácsként gyakran utaztam és a lányaim szintén jól beszélték az olasz nyelvet. Így a hétköznapi életben könnyebben eligazodtunk, mint más menekültek. Nem ültünk tétlenül, kijártam és megkaptuk az engedélyt, hogy mint menekültek, dolgozhassunk. A férjem operatőr lett a RAI-nal, az olasz állami televíziónál, és közben megtanult olaszul is, én az Emberi Jogok Bizottsága akkori elnöke mellett (Paolo Ungari) a kelet–európai menekültek ügyeit intéztem, a lányaim pedig iskolába jártak. Az alatt a két év alatt, amíg ott éltünk, Róma a miénk lett, szerettük az örök várost. Mégis, amikor megkaptuk Kanadától a beutazási engedélyt, a papírokat, hogy mint állampolgárságra váró leendő kanadaiak 1989. február 21-en felszállhatunk a repülőre, úgy éreztem, vágyunk beteljesedett. Negyvenéves voltam, alig néhány nappal az érkezesünk előtt ünnepeltük a születésnapomat. Ebben a korban már a legtöbb ember megállapodott, beletörődött mindabba, ami neki megadatott, én pedig olyan szabálytalan voltam, hogy időnként magam is elcsodálkoztam magamon.

Nem szégyen a munka
Milyen messzire megyünk el az álmainkért? Sok embert ismerek, akik elhitetik magukkal, hogy minden úgy jó nekik, ahogy van, közben belülről sírnak, zokognak. Nevetségesnek tűnhet, de nekem soha nem jutott eszembe, hogy bármi is megakadályozhat abban, hogy a magunk választotta új országunkban újra saját, tanult szakmánkban dolgozzunk.
Torontó óriási város, minden utca idegen volt, féltünk, mi lesz velünk, mi nem beszéltünk angolul… Ma már tudom, Isten miért nem engedi meg, hogy tudjuk, mit hoz a holnap… mert nem akarja, hogy feladjuk a küzdelmet. Az olasz nyelvtudásunknak köszönhetően, három héttel az után, hogy megérkeztünk, havi 800 dolláros fizetést kaptam a Corriere Canadese olasz-kanadai országos napilapnál, rám bízták az Olaszországból érkező rövid hírek, fotóanyagok elemzését, értékelését, szerkesztését. A férjem 1989 áprilisától az Ontarioi tartomány olasz televíziójánál kapott operatőri állást.
Kanadában nem szégyen a munka. Hónapokig, hetente négy alkalommal, munkaidő után délután 5-től este 9-ig telefonon győzködtem az olasz családokat, hogy vegyenek tőlem ajtót, ablakot, de eljártam alkalmanként 45 dollárért vasalni egy ruhaszalonba, aztán hétvégeken egy esküvőket és banketteket rendező étteremben felszolgálóként dolgoztunk a gyerekeinkkel együtt, óránként 10 dollárért…. Így gyűjtöttük a pénzt. Nem akartuk az ideiglenességet érezni, a véglegeset akartuk. Bennünk volt az egyensúly iránti vagy, építeni akartuk a jövőnket, vetni, hogy arathassunk.

Vállalkozni kell
Ennyi év távlatából elmondhatom, megtanultuk, hogy nem szabad teljesen kiszolgáltatottnak lenni, azok boldogulnak a legjobban, akik maguknak dolgoznak, akik mernek vállalkozni. Volt egy zongoraművésznő ismerősünk, aki még akkor, amikor megérkeztünk Kanadába, és éppen csak elkezdtük új életünket, azt mondta, a legtöbb ember azért marad egy helyben, mert nem elég éhes, és aki nem éhes, az nem megy vadászni. Amikor megalapítottuk a televíziós programokat készítő irodánkat és lemondtunk a biztos fizetésről, éhesek lettünk…
Egyszerre volt ijesztő es vonzó ez az általunk addig nem ismert lehetőség! Egy daru vásárlásával akartunk kezdeni. Ez a kameradaru a filmes es televíziós ipar akkori időszakának egyik keresett berendezése volt, 360 fokban körbe mozgott, több méter magasra felépíthető, képes horizontálisan, vertikálisan és oldalazva is mozogni. Hónapokkal előtte magabiztosan hirdettük az egyik szakmai lapban, hogy kiderüljön: lesz-e rá megrendelés. Egy idő után annyira keresetté vált a még nem létező szerkezetünk, hogy el kellett döntenünk, mit választunk: a biztos munkát a televíziónál, a megélhetésünket biztosító havi fix fizetést (akkor havonta a nettófizetésünk mindkettőnknek 1800-1800 dollár volt),vagy a kiszámíthatatlan , bizonytalan munkát és a vele járó egyszer hopp, máskor kopp életet. Az utóbbit választottuk és megvettük a darut. . Fél évvel azután, hogy a férjem kitanulta a berendezés minden csínját- bínját, az addig szinte csak papíron létező videó produkciós irodánkat megerősítettük, újabb kamerákat es technikai eszközöket vettünk és 2000 januárjában a férjem, Lajtai György elköszönt az OMNI Televíziótól, ahol operatőrként 10 évig dolgozott, hogy a magunk útját járjuk. Utólag visszagondolva, ez a legjobb döntés volt. Még akkor januárban egy kanadai játékfilm rendezője felkérésére Vancouverben kezdett az új szerkezetével filmezni… Jóval több fizetésért, mint amit a televíziónál előtte keresett, így nagyon hamar vissza tudtuk fizetni a hitelt, amire a darut megvettük. Én a Telelatino Networkhöz szerződtem, már vállalkozóként, a saját irodánkon (The Georgicam Inc) keresztül. Egy heti egy órás műsor, a “ Viva Domenika” azaz „Éljen a vasárnap” főszerkesztője lettem, s ezt követően születtek meg azok a dokumentumfilmjeim is, amelyek bemutatják az olasz bevándorlók erőfeszítéseit, küzdelmeit, élni akarásukat.
Ez a döntés szárnyakat adott mindkettőnknek. Férjem operatőri munkájával kivívta a szakma elismerését. Az Amerikai Televíziós Művészetek Tudományos Akadémiája 2016-ban Los Angelesben Emmy-díjra jelölte, ami a világ egyik legfontosabb filmes kitüntetésének számít. Hiszem, hogy vannak olyan pillanatok, amikor igenis kockáztatni kell, akár sikerre vezet, akar kudarcra, mert az élet azon múlik, mennyire vagyunk képesek megújulni. Mi elkaptuk ezt a pillanatot!

Látni kell!
Van-e gyönyörűbb, mint beleálmodni magam a végtelen időbe... Látni és különleges látószögből megmutatni másoknak a világot. Ehhez a hivatáshoz több értelemben is szükség van az éleslátásra. Én sokáig természetesnek vettem, hogy látok, de mára már megtanultam, semmit nem szabad magától értetődőnek venni! Négy évvel ezelőtt egyik napról a másikra elhomályosult előttem a fény és a bal szememre megvakultam. Én, aki egy örökmozgó, optimista, „röpdöső” ember vagyok, úgy éreztem, a sors durván leterített. Nem segített a műtétek sorozata sem, a látásom nem tért vissza. Amíg a gyógyulásra vártam, rozsdásodott a lelkem, megkérdőjeleztem létem jogosságát. Az önsajnálat a földhöz horgonyzott, tele voltam fájdalommal, sértettséggel.
Nem tudok elég hálával gondolni a családomra! A férjem elhitette velem, hogy ez az állapot nem végleges, csak egy újabb próbatétel az életünkben. Kihívásból nem volt hiány. Hónapokig egy masszázsasztalon feküdtem hason, a szememet feltöltötték gázzal, hogy a többször levált ideghártyát megpróbálják a helyére „forrasztani”. Nem volt szabad felemelnem, sem elfordítanom a fejemet, csak feküdtem, arccal lefelé... Miután hónapokkal később az ideghártya visszanőtt a helyére es felkelhettem, tudomásul kellett vennem, hogy a látásom nem javult. Az orvos azt mondta, hiába volt a próbálkozás, a legjobb, ha belenyugszom, hogy a jövőben csak egy szemmel látok! Hogy lehet ebbe beletörődni?!

Hinni a csodákban
Egyik éjszaka kolibrivel álmodtam. Azt mondják, ez angyali üzenetet jelent. Ez az álom ébresztett fel az önsajnálatomból. Ettől az álomtól felvértezve kiléptem az önsajnálatból, kutakodni kezdtem, melyek azok az ételek, fűszerek, italok, gyümölcsök, érzések, magatartásformák, gyakorlatok, amelyek segíthetik a látás visszanyerését. Mivel a jobb szememmel jól látok, elolvastam nagyon sok írást a régi kínai medicina tudósaitól, az indiai Vedakban rögzített ismeretekről, a babilóniai, az egyiptomi, perzsa tudósok feljegyzéseiből, de a mai kutatási eredményeket is figyelemmel kísértem és az így összegyűjtött javaslatokból válogattam. Amit tudtam, kipróbáltam, megfőztem, megettem. Következetesen, a mai napig is követem a régiek tanácsát és alkalmazom a mai tudományos kutatók által javasolt módszerek néhányát. És ezek használtak, a szembe újra visszaköltözött a fény. Még nem tökéletes a látásom, de látok. Ezért írtam meg az első könyvemet, az Akaratunk gyógyereje címűt, amiben írok a fűszerek, zöldségek gyógyító erejéről, szemet , lelket fényesítő történeteiről. Rájöttem, ezekkel a növényekkel, fűszerekkel én már életem során valamilyen formában találkoztam. Sőt, egyik-másik sorsfordítóm volt. Például nekem a kurkumával megjósolták, hogy új hazát választok magamnak. A csillagánizs feloldotta azt az átkot, amelyet gyerekkori pajtásom szórt rám, a fokhagymalánc, amit idős barátunk Kanadában a nyakamba akasztott, védettséget ígért, ha netán eltévednék…
Én hiszek a csodákban. Abban, hogy jónak kell lenni, oda kell figyelni az álmainkra… Amíg írtam a könyvet, csodaváró hangulatba ringattam magam, naponta elképzeltem, hogy újra két szemmel látom majd a világot, hinni akartam, hogy lelkem tükre újra ragyog. Mindent, amiről írtam, kipróbáltam, megfőztem, megettem és a személyes válságomból erőt merítettem. Nálam bebizonyosodott, hogy a vidám szív jót tesz az egészségnek! Én ma már nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy gyógyíthatatlan betegség, inkább úgy mondanám, eddig még nem találták meg a gyógymódot erre vagy arra a betegségre… A reményt soha nem szabad feladni!. Én, amíg arra vártam, hogy a bal szemem újra kifényesedjen, megtanultam, hogy a belső világunk alakítja a környezetünket. Ezért válhat a bánatunk örömmé, a szegénység bőséggé, a sötétség fénnyé.

A porból a csillagokig
Annyira kedvet kaptam az íráshoz, hogy megírtam a második könyvemet is, Majdnem Esterházy címmel. Felidéztem, milyen kevés is kell ahhoz, hogy egy életre szóló inspirációt kapjunk! Amikor érettségiztem, az volt a szokás, hogy az osztályok a tablóképet kitették valamelyik bolt kirakatába, hogy mindenki láthassa, kik azok akik szárnyukat bontogatva az ismeretlen jövőt álmodják. Azt nem tudom, hogy a mi tablónkat ki látta, de az biztos, hogy ennek a tablóképnek köszönhetem azt az életre szóló inspirációt, amely nekem iránytűként a mai napig mutatja az utamat. A ballagásom napján hívattak az igazgatói irodába, ahol az igazgatóhelyettes egy disz táviratot adott a kezembe. A táviratban ez állt: „a nevedet csak a tablóról tudom. Per aspera ad astra”. Azóta sem tudom, kitől érkezett, de örökre hálás vagyok ennek az ismeretlennek, hiszen a népszerű latin kívánság azt jelenti: „a porból a csillagokig” vagyis ahhoz, hogy a céljainkat elérjük, meg kell küzdenünk a nehézségekkel. Tudom, nem mindenki kaphat ilyen táviratot, de kaphatunk indíttatást a szüleinktől, a tanárainktól. És hinni kell a csodákban. Meg az álmainkban.

NÉVJEGY
Eszterhai Katalin(68) újságíró, televíziós riporter, producer, emberjogi aktivista. Pályáját a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiójánál kezdte.1987-ben családjával elhagyta Magyarországot, először Rómában élt férjével, Lajtai György operatőrrel, fotográfussal és két lányával. Ott az emberi jogok európai elnökének egyik titkára lett. A család 1989-ben úgy döntött, hogy Kanadába költözik, jelenleg is ott élnek. Az emberjogi aktivista tevékenységét ott is folytatta, épp úgy, mint az újságírói és produceri munkáját.